Elköltözés

Won't you dance with me?

Let's dance little stranger
Show me secret sins
Love can be like bondage
Seduce me once again

Burning like an angel
Who has heaven in reprieve
Burning like the voodoo man
With devils on his sleeve

Won't you dance with me
In my world of fantasy
Won't you dance with me
Ritual fertility

Like an apparition
You don't seem real at all
Like a premonition
Of curses on my soul

The way I want to love you
Well it could be against the law
I've seen you in a thousand minds
You've made the angels fall

Won't you dance with me
In my world of fantasy
Won't you dance with me
Ritual fertility

Come on little stranger
There's only one last dance
Soon the music's over
Let's give it one more chance

Won't you dance with me
In my world of fantasy
Won't you dance with me
Ritual fertility

Take a chance with me
In my world of fantasy
Won't you dance with me
Ritual fertility

Brodszkij 3

Joszif Brodszkij  (Joseph Brodsky, 1940-1996.)

Két éve adta kölcsön Ijjas Tamás az Új élet című Brodszkij-kötetet, mert egyik kocsmázás közben mondtam, nem ismer-e, úgy olvasnék valami jó orosz költőt.

Brodszkij nobel-díjat kapott, elég ritka, amikor költő kapja. Sokan politikai gesztusnak tekintették: zsidó származású Szentpéterváron nevelkedett, börtönt is megjárt szovjet állampolgár, aki emigrál az Egyesült Államokba – tehát a keleti blokk pimasz nyugati propagandafogásnak tartotta az 1987es nobel-díjat.

Valami jó orosz költő – hihetetlenül elegáns, sodró, gunyoros és szívszaggató, szatírikus és romantikus, a tenger vagy az orosz puszták tágassága, benne az emberélet cellakuporgása. Brodszkijban azt hiszem tényleg leginkább az elegancia a legnagyobb erő, arányérzék, egyértelműség, és pimasz, élő lendület, költészete egyfajta állandó, biztos kezű kísérlet. Költészete maga a költészet, üvegtisztasággal, nem színfolt, hanem a legnagyobb áramlat egy szakasza. Mivel nincs klasszicizálva Magyarországon, olvasása saját, titkos élménynek hat, tehát Brodszkij olyan, mint egy személyes kedvenc, akit alig ismernek (mint mondjuk Ondaatje volt). Viszont az ember közben érzi, ez a csávó nem éppen valami kedves egzotikuma az irodalomnak, hanem magasiskola, ahogy Kundera mondja az ilyen szerzőről, műve egy állomása az emberi létezés lehetőségeinek felkutatásában, egyik lépcsőfoka az európai írásművészet fejlődésének. Ami azért érdekes, mert ezt a státuszt nem regényíróként, hanem versekkel éri el, egy finom, érzékeny költészet tartalmi erejével, esztétikai színvonalával (az utóbbiban benne van az előbbi, persze).

Olvasás közben és az életrajz nyomán azt vettem észre magamon, hogy találtam egy példaképet az irodalomban – nem kedvenc alkotót, vagy lenyűgöző alapművet, hanem egy olyan embert, amilyen én szeretnék lenni, amihez pontosan szeretnék felnőni. Sokat segített Joszif ízig-vérig közép-kelet-európai érzelemvilága, a történelmen (pl. persze Róma) való már-már mániás merengése, ehhez rendelve humorának alapja, hogy mindenfajta mániákusságot kerül és kiröhög, mindenféle akarat gyanús neki (diktatúrából érkezőktől lehet szabadságot tanulni). Dumál a verseiben. A játszadozás persze mindig oda vezet, amihez semmilyen izzadság sem vihet: nyers, lecsupaszítottan gyönyörű sorokhoz. Jó, igazság szerint lövésem sincs, hogyan lehet ilyen jól írni, szerencsére (tehát nem fogy el a feladat az életben hogy tanuljam). Nyilván ezért példakép Joszif. Meg mivel beutazta az egész világot, miután emigrálnia kellett, nyugodt, kiégett világcsavargóvá változott, magának való, kellemes életet valósított meg, alárendelte magát az írásnak, de úgy, hogy nem egy kétlábon járó toll lett belőle, nem hetven nagyregényt szenvedett ki, hanem egypár verseskötetet, néhány esszét. Nyilván publicisztikát is írt, meg mikor egyetemen tanított, mindenféle egyebet, de összességében tehát én nagyon lustának képzelem el, már ha az lustaság, hogy éldegél az ember és mindaközben ilyen verseket képes írni. Költő volt, és ez remekül működött. Modern, rendkívül sikeres kelet-európai költő, ilyen szempontból tehát az én személyes sztárom, (mint kamasznak valami popzenekar) akinek az életmódjáért is rajongani tudok.

Kitalált egy formát, ami nem forma, meg biztos nem ő találta ki, mindenesetre szeret amolyan versóriásokat írni, tehát mennyiségileg is hosszú, mondjuk 10-20 részből álló alkotmányokat (ilyen a Post aetatem nostram a római korban játszódó verse, meg a Litván Noktürn, Új Jules Verne, Húsz szonett Stuart Máriához stb) egy-egy kis regény, csak hát mivel vers, minden rezdülése agysebészi munkával ki van dolgozva. Brodszkijnek egyetlen mániája tényleg volt, a saját költészetének minősége, mindent alá is rendelt ennek, a verseiről meg üvölt, hogy amikor alámerül az írás áramlatában, egyedül fanatikusként hajlandó tenni-venni ottan. Rendkívül gőgös, de szimpatikusan csinálja ezt is, egyszerűen nem szabadkozós álszerény hazudozó, hanem az állandó önirónia mellett bevallottan önmagát meghatározó világirodalmi szerzőnek tartja, könyveli el.   

Fontos hozzátenni az egészhez még valamit. Ez pedig Baka István személye, aki lefordította Brodszkijt magyarra. Baka István zseniális magyar költő volt, saját verseit is érdemes olvasni (Sztyepan Pehotnij testamentuma c. kötetét ajánlom mindenkinek). Szóval egy kevéssé ismert, de rendkívül tehetséges, jó költő fordította Joszif verseit magyarra, szerencsések vagyunk.

Szóval kitalált egy formát Brodszkij, és akkor a kis csinovnyik magyar rajongója (én), nyilván rájött magában, hogy élete során ilyenből kéne megpróbálni írni néhányat. Ebből az első kísérletet  a Levél Joszif Brodszkijnek, a mesternek szentelve tudtam elkészíteni, rajongói vers, ilyen ákombákom pl. a Litván noktürnhöz képest, amihez leginkább hasonlít.

Voltaképp per pillanat elmondhatom, hogy az az életcélom, hogy úgy tudjak írni, mint Joszif Brodszkij, olyan nyitott, érett intelligenciával tudjam befogadni a világot, és olyan fegyelmezetten, érzékenyen tudjam művészeti alkotásokban, versekben visszatükrözni, tehát megtanulni a nyersesség levetkőzését, az esetlegesség elhagyását, ő leginkább ehhez iskola. És kézzelfogható, huszonegyedik századi életbe beilleszthető szabadságot jelent Brodszkij, a versei esszenciálisan hordozzák, sugározzák a szabadságot (mint ahogy mondjuk a Korán nevezetű könyv nem istenről szól, hanem maga az isten) megtanítanak a szabadságra, megmártózol a szabadságban, amikor olvasod, a szabadságban és a költészetben, ami ugyanaz.

Brodszkij kötet van a neten:

Új élet

Post aetatem nostram

Baka István vall Brodszkijról, most olvastam, ezerszer inkább érdemes ezt átfutnod, mint amit én írtam ide (de hát már késő, ugyebár).

Brodszkij 2

Voltaképp azért került Brodszkij éppen most a blogra, mert mesélni szerettem volna a tűzrakós-tűzbámulós élményeimről, és eszembe jutott, hogy van Joszifnak egy ilyen verse, ahol nagyon direkt, érdekes és helyenként igen betaláló metaforaláncolat van a tűzről.

Annyit elmondanék, hogy fontos nekem a tűz, rájöttem, hogy ugyan a tengerhez nem mehetek le akármikor, de jóval olcsóbban ugyanazt a végtelen-küszöbös élményt megkaphatom tábortűznél. Feltöltődés, napokig rendben van a lelkem, ha tüzet bámultam, boldog, és a tűzrakás, mint fogalom, bennem olyan állandó menedék, ha rágondolok, mint mondjuk a „bor” vagy „szerelem” stb, vannak ilyen dolgok, a világ önmagától képtelenül gyönyörű, nem is kell csinálni semmit.

Azt a szakaszát szeretem a legjobban, amikor a parázs olyan, mint az olvadt arany, és fölötte a hasábfák pedig mint a fekete kövek, mintha kövek égnének, arany pocsolyában úsznának.

Joszif Brodszkij

Téli alkony. A láng

fahasábot ölelget -

szél kócolja haját

asszonyfej-sziluettnek.

Hogy hullámzik e haj,

vakitóan-aranyló!

De amit betakar,

nem látod az arcot.

Robogó viharába

a fésü se téphet:

szeme villog, a lángja

ha rád lel, eléget.

E tüzet lesem egyre.

Száz nyelve beszél is,

szól lobbanva „Te engem”,

szól lankadva „ne érints!”

El is önt a meleg.

Csontom ropog, és ez

hangzik „még közelebb!”,

majd „ne, eressz, elég lesz!”

Lobogj csak előttem,

mint bandita, tépett

gúnyáju, a döbbent

éjben, tüze még egy

telemnek! E göndör

hajfürtöt öröktől

ismerem. És mi téged -

a sütővas is éget!

Ugyanaz vagy, akárcsak

valaha. Teneked nem

kell álca-hasábfa,

lecsupálva, mezítlen.

Egyedül te vagy az,

aki elnyeri végre:

mérheted önmagadat

a sorshoz - elégve!

Mélyes mélybe futó,

aki ég fele szökken,

tarkálló, ragyogó,

hát itt vagy előttem!

Rejted az arcodat, ám

a lényed elárul,

senki se tudna talán

a hűlt hamujából

így feltörni, magát

elemésztve, kifúlva.

Meghalnál, de a vágy

feltámasztana újra.

Vétkezz, szórjad a lángot

a világra, magadra!

Táncolj, mint a menádok,

ajkadat beharapva!

Vézna vállaidat

sírás rázza, süvöltözz!

Ő, ki az ég ura, hadd

nyeldesse a füstöd!

Így recseg, omlik alá

a selyem, ha kibomlott.

Fellobban hol a száj,

hol az arc, hol a homlok.

Így hagyják el a sebzett

hal testét is az ikrák,

így pattognak, a mennyet

csillagozva a szikrák.

Ugyanaz vagy, akár

rég. Ha kifogysz, mi marad?

Sors-hamu, lét-üszök, árny,

kihülő parazsak,

tél, fagy reggeli fénye,

seprű tánca a hóban.

És feldúlva, kiégve

elmém romjai holtan.

(ford. Baka István)

Brodszkij 1

Levél Joszif Brodszkijnek

1

Jobb lenne inkább leveleznem

valami szép, különleges nővel

belátod te is.

Használni szeretnénk a múzsát,

mint a nőt, akiknek testét már alaposan

ismerjük (nem a lelkét próbáljuk

elképzelni és inai, üregei, szaga

ehhez még csak puszta metafora),

unottan és otthon kéne élni vele, a szép

istenséggel, aki mosogat, főz ránk,

játszótérre viszi a gyereket.

2

Az ágyam mellett egy széken,

fél literes műanyag palackban víz van.

Üdítős palack, nem emlékszem,

mikor vettem, eredeti tartalmát mikor

ittam ki, milyen volt az a nap.

Minden éjjel, mielőtt lefekszem,

hajnaltájt, ha részegen hazaértem,

és támolygok a szobában, még

kicserélem az ágy mellett a vizet.

Nem akarok poshadtat inni,

még rosszabbul lennék tőle.

Mindig csak néhány

kortyot iszok belőle,

fontos az a néhány korty,

nélküle nem tudom, mi lenne,

mert elviselhetetlen a szomjúság

félálomban, mikor már nem tudok kimenni

a fürdőszobába, azt gondolom, folyton

cserélt víz a lélek, képtelen pazarlás,

megint miért felejtettem el?

3

Csak hangulat kellene

legalább kuplék a semmihez

nem bámészan cigarettázni

és rábízni magunkat folyton

a belül nyikorgó verklire.

Egy kávéház előtt megálltam minap

Spinozáról nevezték el, mert

jól hangzik e név (és talán mert

ez a zsidónegyed és ő híres

zsidó bölcselő volt, úgy emlékszem,

megfér hát a híres templommal, és olyan

másik kocsmákkal, mint a Kék rózsa, amely

néven szintén mindig meghatódom kissé).

Zongoráztak a Spinozában, volt idő még

aznapi találkám előtt, itt gyújtottam rá, mintha

várnék, ne legyen kínos, hogy egyszerűen

csak hallgatózom. Megfigyelted-e már,

ahogy öregszel, egyre inkább nem érzel semmit,

esetleg csak a múltad jut eszedbe, de jelened nincs,

hogy’ ünnepled az ilyet, mikor mégis meglep valami

hangulat, mennyire el tudod különíteni ritkasága miatt,

mintha sivatagban osztanád be a vizet,

órákat kivégzésed előtt:

az ég szeletét felhőkre cellád ablakából,

ahogy változnak, úgy érzed,

csakis téged vigasztal,

szórakoztat az Isten.

4

Ha éhes vagy, nyalogass sót -

akkor majd szomjas leszel.

Így keresek jó ideje szerelmet, járok

minden dolgom után. Gondolhatom (most

te is), nem az én életem ez, csak egy város, hosszú

buszutak, hétvégén vidék. Alvás-virrasztás

vetésforgója. Parcellákra osztottam

magam, unatkozom.

Megtanultam folyton a másik

oldalon rágni, pedig a szájam

mindkét oldala fáj, belül sebes.

Rájöttem, a lélegzés is kevesebb,

leginkább rágóizmok vannak,

lélek, jelenlét, a leviatán, ahogy lomhán, folyton

mozog, rossz szerelem, csak ráng az egész.

5

Nők ezrei pusztultak el a hajón, amit az első

főhóhérról neveztek el, Dzserzsinszkijnek.

Két tábor közt hordta a foglyokat valahol Szibériában,

át egy széles folyón vagy szakasznyi tengeren.

Legyártották egyszer azt a pokolhajót, az egyik nagy szovjet

vagy még cári üzemben, börtönhajót, szenvedéshajót, pezsgővel

felavatták, az egész kikötő lerészegedett,

ünnepeltek, bizonyára sok pár talált

egymásra aznap este a dokkok mellett.

Később a fedélközben többször is tűz ütött ki,

vannak erről jelentés-papírok, hogy megsültek

a rabok, többezer nő. A hajó valamiért csak nőket

szállított, ketrecekbe zárva, zsúfolva.

Tetveik, mocskuk, bűzük ellenére mosolyogtak

és rögtön hajukat igazgatták, ha közeledtek őreik,

férfiak, a szemtanúk beszámolói szerint ez

volt a leginkább megindító látvány.

Végül a hajó elsüllyedt, a tüzet egyszer nem tudták eloltani

bár bizonyára mindent megtettek, hogy tovább

lehessen használni, hogy megmentsék a leviatánt.

6

Te is szereted a mozit.

Hallgasd a rokka kerregését

ahogy hátunk mögött,

mintha párkák a sorsunkat,

valami unott gépész

fent szövi a film fonalát.

Nézd a szitáló fényt.

Képzeld el a filmem. Címe: Részletek

a huszadik század jobbik feléből.

A holdfényszonáta szól lágyan, ahogy

szokott, és sorban képek. Egy ember

felnő, öregszik. Végig csak aludva.

Alszik kórházban, lövészárokban, otthonaiban,

sorban a női mellett, lövészárokban, lágerben,

felismerhető híres helyeken, a Reichstag előtt,

a Corvin közben, Dachauban vagy Kolimán,

orosz, német, zsidó, magyar alszik,

Közép-Kelet-Európa, haldoklása szüneteiben.

7

A nagy nép körében nulla

százalék volt az analfabétizmus.

Istenei mégis néhány évre

rajzfilmfigurák lettek, együgyű

háborús istenek, Wotan, Thor,

Hitler, Fenrir, Hatti, Skoll.

Többé már csak farkasokat

láttak az égen, amik felfalják

a holdat, a napot.

Ők pedig széttépték

idelent magukat és a földet.

8

Budapest lett az új Jeruzsálem,

kereszt helyett cipők maradtak,

cipők szobra a Dunaparton.

A kereszt is mintha csak valami

tartó lenne, segéd-használati tárgy,

ráakasztani ruhát, táskát, kabátot.

És a cipők, sorban, mintha

csak most léptek volna ki

belőlük, felszabadultan, boldogan

fürdőzni, népes család valami strandon,

félcipőkből férfiak, nők elegáns topánokból,

és a sok apró cipőkből fürödni szaladtak volna

a gyerekek. De tél volt, tudjuk.

Egy öregember, túlélő, mesélte hatvan

évvel később, hogy mikor a jeges folyóba

lökték, egy gyönyörű fiatal nő

mentette meg, elrejtette egy uszályhoz,

de aztán eltűnt, lövést kaphatott, mielőtt

megmentette a kisgyereket.

Rákseb városok lányarcán

fémcipők sora a Dunaparton,

Golgota Jeruzsálemben.

Felgyorsult az idő, mert a kereszt után

csak harmadannyi kellett hogy kitörjön a nagy

lázadás egy másik római birodalom ellen,

mint ami végighajtotta a Via Dolorosán,

ennek a földnek minden vékony, éjszakai

országútjain a Krisztust hatszázvalahányezer

magyar testben, ami felkelt és újra lépkedett,

amíg tehette és sárral kevert vér

nem száradt fülén, mint a sovány mellkason

a dárdasebből szivárgó ugyanolyan vér.

Csak tizenegy év, és a város

fellázad az új helytartók ellen.

Csak hét nap, míg visszatérnek

tízszeres erővel az elűzött légiók.

Parittyás utcagyerekek lövik

a romok közül a páncélosokat.

Aztán ez a nép szétszóratott, azóta sem

mondta senki: „teremtek neked

 új földet és új eget.”

9

Másodszor nála találkoztunk.

Budán van lakása. Órákig ültem

vele a kádban (háromszor cseréltünk

forró vizet), bort ittunk és cigarettáztunk

két gyerekkor történetei közt. A szerelem

úgy bomlik ki, mintha lenne megváltás, de

a stációk fordítottak. Itt nem felbuksz, folyton

csak emelnek, avagy, gúny helyett, bár komikus volt,

első, hosszú csókolózásunk után a szórakozóhelyen

megtapsoltak és éljeneztek (valami külföldi társaság)

amikor összekarolva távoztunk, már nem idegenek

egymásnak. Másnap felhívott magához.

A konyha mellett van, kicsi a hálószobája, egykor

cselédszoba lehetett a nagy polgári lakáshoz.

Mint egy keleti nászkamra, olyan, mondtam

neki vigyorogva, királynő, mondtam komolyan,

csak egy ágy, szinte semmi más

és a matt sötét, összeolvadva, alig mozogva

hevertünk némán egymásban ott

a jeruzsálemi belső templomban,

szobájában mi magunk voltunk az a sötét,

a sötétnek anyaga, a mindennél szentebb

fülkében, amit senki sem láthat, csak a főpap,

díszbe öltözve, évente egyszer, egy későbbi

éjszakából emlékszem a nyaklánca fémes ízére,

mikor csókoltam őt és nyelvemre keveredett ez a

főpapi dísz a meztelen királynői nyakon, de akkor, legelőször

nem vettem észre, köznap volt csak a fülkében, alig

mozduló sötét. Magára hagyott, néma, zavartalan Isten.

10

Elvenni látszott tőlem a keserűséget, mint tőled

szovjet útleveled az új állam (de te is megtartottad

emlékbe, vén közép-kelet-európai kujon).

Emlékszem, ahogy cigarettázom a repülőtér

kávézójában, az első napon, amit idegen földön

töltöttél, hogy örökre ott maradj. Te pedig

az utóbbi időben folyton költöztél itt, ahol

Bródy József lenne a neved, ugyanolyan jól

hangzó (egy évet még ilyesmi utcában is laktál,

a Rádióval szemben, nyári éjszakákon megálltál

kicsit a kapualjban bámészkodni, ötvenhatos

filmhez ismétlődtek tömegjelentek).

Nyolcszor cseréltél lakást három év alatt, szép

teljesítmény, nekem egy város felejtette el

a nevemet, ahogy írod. Azt hiszem, később

születsz, mint én, bár rég halott vagy, és én leéltem

az életed, bár a végén gyerek is voltam már máshol

(magamban bolyongva, mint egy csavargó,

vagy Alexandrosz, azon az óriási területen,

amit meghódított, az ilyesmit te is szereted).

Folyton írom a versed, ezt a leviatánt,

ha elkészül egy-egy szakasz, az erkélyre

mész, kávé és cigaretta, majd nézzük

tovább, könnyű kövek közt

hogyan forog a fény.

(a fotók Nyíri Zsolt felvételei, fent "Gozsdu udvar", lent "Szekvenciák 2")

ideje

helyzet jelentés

Az ördög nem úgy működik, hogy csal a kártyában, hanem ellopja a paklit. Nincs pakli, papírra rajzolt ceruzával az ördög pálcikakirályokat, pálcikadámákat, azért te hívj rájuk, mintha valódiak volnának.

"ez már költészet"

Danteolvasó Laci -jegyzet

Az Isteni színjátékot olvasom a napokban/hetekben, közepén járok, purgatórium, kezdek megtisztulni. Ez egyébként annyira nem is vicc, mivel van olyan hatása a könyvnek, hogy az ember megy a fény felé.

A Pokol elég ütős horror volt (egyébként csináltak belőle számítógépes játékot, tegnap véletlen megtaláltam youtubeon a trailerét, vicces, Babits keze nyoma nincs épp rajta, kedvencem benne a "Dante, you never get the girl!" Dante egy zúzógép lovag nagy kaszával:).

Komolyra fordítva a purgatórium tényleg megtisztulás és inkább filozofálás a bűnről (szinte limonádé büntetés a pokol után, ami itt van, meg némi, "ezek megúszták" élmény. 

Általában alaperővel van megszerkesztve az egész mű, döbbenetesen jó alkotás-alkotmány. Valamint Dante 1300.-ban kicsit megállította az időt, és mindent ami addig volt mítoszok, sztorik, enigmák, elméletek, szépen felsorolja (néha csavar egyet rajta), rendszerezi, egy komoly és voltaképp elég élhető keresztény világrendszert rakva össze. Kicsit talán Itáliából meg a saját jelenének ismerőseiből van sok. És hát eleve annyira azért nem veszettül könnyű szöveg. Viszont persze lenyűgözően gyönyörű, ebben főleg a nagy Babitsé az érdem, legalábbis nekem, aki magyar nyelven olvasom . Imádom Babits zsenijét, a fordításait (jó, csak Baudelaire-t olvastam tőle, dehát az az egyik kedvenc versem, az Előhang, témájában egyébként hasonlít a Pokolhoz, eszembe is jutott, olvasva most a Poklot).
Nem elemezni akarok, nem is tudnék még, nem hiszem hogy fogok. Borgest majd újraolvasom, sok esszét írt Dantéról, hogy végre megvan maga a Mű is, biztos érteni fogom azokat is (és gyanítom anyázok és zokogok a gyönyörtől majd).
Szóval, egy nagy tartozást törlesztek éppen, és egy nagy utazásban veszek részt. Az alábbi kis részletet ma a Paks-Budapest buszon értem el, gondoltam, kivonatnak éppen megfelelő ide, önmagában is nagyon ütős.
Hogy sznobériám és újkeletű önképzési mániám (ugyanaz) tovább fűzzem, az Aeneast is muszáj lesz elolvasni, attól kicsit parázok. Hát még Lucanus Pharsalia-jától, de azt meg a regényhez/szakdolgozathoz kell, nincs választásom. (Utóbbit ilyen csoda -szinten sikerült megszerezni antikváriumban mikor ott dolgoztam, tavaly nyáron, 19. században fordította le valami  amatőrköltő-profilatintanár arc, olyan is a nyelvezete, dehát.)

"fény árad szét a témán"

Dante: Isteni színjáték - részlet

Purgatórium

Tizennyolcadik ének

A szeretet titkai. Rohanó lelkek

(...)

"Mester, világos szavad úgy hat énrám" -
mondtam ekkor - "hogy látásom megéled:
bármiről szólsz, fény árad szét a témán.
Azért, lelkemnek édes atyja, kérlek:
melyből szerinted Jó és Rossz erednek,
a Szeretetnek titkait beszéljed!"
"Fordítsd felém hát - felelé - "eszednek
fénylő fáklyáit, s táruljon szemedbe
a Vakok balgasága, kik vezetnek.
A lélek szeretetre lőn születve
és hajlik ahhoz, ami néki tetsző,
mihelyt a tetszés fölnógatja tettre.
Elmétek a világról képeket sző,
s látástok előtt lepergeti, sokszor
minden figyelmet egy ily képre vesztő.
S ha lelketek így rajtavesztve tapsol,
az már szeretet: Természet hatalma
amely a tetszés által összekapcsol.
Majd mint a tűz, mely ég felé hadarj
lángját, lénye szerint magasba vágyva,
hogy felsőbb körben lengve el ne halna:
úgy leng a lélek, úgy lobog a vágyba,
mely lelki mozgás; s addig nem pihenhet,
amíg övé nem lesz szerelme tárgya.
Most láthatod már, mílyen messze elvet
minden igazságot, ki jó dolognak
tart önmagában bármilyen szerelmet.
Mert mondjuk a szerelmet jó anyagnak:
akkor se lesznek jók minden pecsétek,
miket a jó viaszból nyomni fognak.

(.....)

Minden lélek, mely a test tömegétől
külömbözik bár összekötve véle,
saját hajlamot s ösztönt nyert az égtől:
de csak működve tűn ki, hogy miféle,
és a hatásban nyilvánúl a hajlam,
mint csak a lombban az, hogy a fa él-e?
Azért nem sejtem, hogy első fogalmam
honnan származik; sem hogy honnan ébredt,
ami szivemben legmélyebb óhaj van.
Miként ösztöne vezeti a méhet
mézet csinálni; - ezt az ősi ösztönt
nem éri ilymód sem gáncs, sem dicséret.
S hogy összhang álljon ösztöneink közt fönt
e legősibbel: adatott nekünk
erő, mely lelkünk ösztönei közt dönt.
Érdemet csak ezáltal nyerhetünk,
ez a kútfeje bűnnek és erénynek,
amint jobb vagy bal úton szeretünk.
Minden bölcs, aki látta, hol a lényeg
s igaz etikát hagyott a világra,
e szabad erőt elfogadta ténynek.
Hát hígyjed bár, hogy minden vágyad lángja
külső hatásra szükségkép kigyúlad:
bölcs féket vetni van erőd a vágyra.
És csak e szabadságon alapulhat
minden erény; ezt, hogy Beatricédre
figyelve majdan értsd őt, megtanuljad!" -

(Babits Mihály fordítása)

Buda István: Dante és Vergilius

friss vers

Mintahogy

1

Nem emlékszem már hogy kell

verset írni, szép dolgokkal kell kezdeni

aztán jöhet bármi, vagy bármivel

kell kezdeni, aztán jöhetnek szép dolgok.

Téged úgy törlek el mindig, mint a saját

magam üvegét szilánkokra, éles leszel

és filccel rád más neveket írhat

szavazáshoz a tömeg, mintha lenne egy

szövegdemokrácia és vele mindenki

száműzhetné a saját jelöltjét.

2

Eleinte, közben, mintha lóversenyre

töltenél ki szelvényt, olyan amatőrként,

aki mindennek utána nézett, persze hiába,

mert csak más tudja, későbbi önmagad,

melyik lovat fogták majd vissza, melyiket nem.

3

Szeretsz meztelenül mászkálni lakásodban, amit

úgy ismerek, szeretsz elüldögélni a szórt fényben,

vagy kádad mélyén, vizet cserélni egyedül is,

ha kihűlt a víz, és a zene neked is ugyanaz,

mint ahogy testi szükségleteken, halálfélelmen,

Istenen is osztozunk, egymáson is osztoztunk,

egészen véletlenül, mint ahogy szemnek, hajnak

oszt színt a születés, vagy az aknamező méri

kegyelmét, megtartja vagy visszafogja törvényeit,

hibbant türelem, vagy az egyetlen perc, ami ízekre szed.

(Nyíri Zsolt fotója)

verscsíra meg ária

Jegyzet

Az újszülöttnek kétszázhetven

csontja van. Mire felnősz, átlag kétszázhat marad.

A léleknek ugyanúgy csontjai vannak,

kis test az is, benned lakik.

Lassan eltűnik, eltörik a lélek sok csontja,

meglehet egyszer (miért félsz ettől)

az összes.

ez a nyár se néz ki másnak

Egyedül ücsörögve a Gödör nevű szórakozóhely szélén, a padon

1

Valamit végre

a tejhez kéne

hasonlítani.

2

Nyilván annak kellett történnie

vele, mint az összes többivel:

mintha soha nem is lett volna.

3

Az esték, ezek a nyílt sebek.

Nyár van. Ilyenkor hajnalban a szél

az ujjaim közt, mint egy nő haja.

4

Nem áll jól neked a hosszú haj,

amit az utóbbi évben növesztettél.

Éjszakáimban egy rövid hajú nőt keresek.

5

Beszélgettünk valakivel, kérdeztem tréfásan, vajon

mikor leszek olyan alkoholista, mint ott azok,

hogy napközben a boltba járnak feleskapszulákért.

Egyelőre nem érdekel a stampó mindennapi, gyors csókja.

De ez a dobozos sör, így a vége felé,

mint egy ráérős, nyilvános smárolás, mert már

alig van benne valami, az mégis

annyira ízlik. Az egész életre máshogy

illik ez a dobozos, sörös metafora,

főleg a szerelemre, hogy az elején egy világnyi

finom folyadék, feléig nem is lehet nem

őrjöngve a szomjúság eltűnésétől vagy

a bőségtől szórakozottan inni. Aztán

hamar eljön, hogy alig van benne. Onnantól hátra

hajolva, legyőzötten szürcsöljük, amíg ki nem ürül,

marad egy vékony falú, könnyű,

fölösleges fémdoboz,

a saját szívünk, marad egyedül.

én a búnak utat adok, magam pedig vígan járok - A fellegajtót-nyitogató

"hogy lesznek ezek túlélők?"

valami vers, 28 éves múltam tegnap

Désiré vagy Antoine

1.
Keltem is, feküdtem is
sokszor fehér pirkadatban.
Emeltem vasat, követ.
Nehéz, üres zsákot,
cipelem az életemet.
Tudok úszni, ismerek szabadságot,
tempózás békéjét, határt, különbséget
víz és víz fölötti semmi közt.
Esték közeledő vurstli-dallamát,
azt a tavasz-,  tél-, ősz- vagy nyárszagot.

Bűnöm ha van, cigaretta, és hogy 

elárultam mindent, amit lehet, fellöktem, akit tudtam

vagy megöleltem, hiszen ember vagyok, 

mint ti mind: hajt a félelem

és vonszol a magány.
Előttem a bűzlő város, pórusaiba 
gyűlve fáradtság, mocsok,
csorba mosollyal aprót kér tőlem
elátkoz ha adok, ha nem adok,

hát a szemébe nézek, és úgy hazudok: 

„ne haragudj, nincsen pénzem”.

2.
Elkevert patyolatcédula a szerelem,
rohanunk az utcán, amúgy lepedősen,

nincsen más hátra.*

*A Demonstráció c. számból

A verset Cseh Tamásnak, Bereményi Gézának, Másik Jánosnak ajánlom, szeretettel

Blood Meridian

A gyerek, az ördög és a háború

Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen.

Bátyám blueszenekarának frontembere egy amerkiai srác, egyik sörözésünk közben kiderült, civilben angol irodalom tanár, kérdeztem ki a kedvenc mai amerikai írója, mondta hogy Cormac McCarthy, mondom, kicsoda, mondja, most megy a moziban a No country for old man, ja persze, mondom az tényleg jó. Nahát, mondja Jonathan, McCarthy főműve a Blood meridian, egy történelmi western-regény, skalpvadászokról szól (elmutogatta a Corvin-tetőn skalpvadász szót, vicces volt), mondta hogy nagyon mitikus könyv, valamint „extraordinally violent” (magyarán hihetetlenül erőszakos).

Idén a Magvető kiadónak köszönhetően végre kezünkbe vehetjük magyar nyelvre fordítva is a művet (Bart István fordítása).

McCarthy regényéhez legelőször persze gyomor kell. Akinek van gyomra hozzá, vagy vonzódik a szépirodalomhoz, szóljon az bármiről, úgy fog a regényhez állni, (és kicsit majd tépelődik is ezen belül), mintha a kedvenc sorozatát nézné a tévében, nyert magának egy saját jegyet valami fantasztikus utazásra. Mintha ő maga is ott lenne a mexikói tájon, ahol döbbenetes dolgokat néz végig, szinte érzi a port, szomjúságot, vérszagot, mindenféle gyilkoláshoz kapcsolódó bűzt, hallja a szenvedők keserves sikolyait, a szenvedést okozók elégedett röhögését – és érdekes hogy ő maga, az olvasó, mindezt megússza. Viszonylag hosszú regény, ötszáz oldal fölötti, beosztja magának az ember, egy-két hétig jó. Bár aki egy hétnél később olvassa el, azon csodálkozom, hiszen aki félreteszi, ha valakinek nem „tetszik” annak kínkeserves olvasmány, vagyis lehetetlen hogy végigolvassa.

Nőknek például egyáltalán nem ajánlom, nem sovinizmus szól belőlem, de már-már röhejesen fiú-olvasmány (meg ha nekem rémálmaim voltak tőle...). Bár ismertem olyan nőt, akit kifejezetten lenyűgözött a Nem vénnek való vidék, (azt sem nagyon értettem) viszont a Véres délkörökhöz képest a Nem vénnek való vidék egy Walt Disney rajzfilm. Nem színvonalát tekintve, bár véleményem szerint regénynek is erősebb. A fiúk viszont nemhogy western-könyveket olvastak gyerekkorukban, hanem általában írni is kezdtek vonalas füzetbe egyet-egyet (én is). Nos, a régi, imádott western-könyvekhez, mondjuk akár a Cooper-féle komolyabb művekhez nagyjából úgy viszonyul a Véres délkörök, mint a régi háborús filmekhez a Ryan közlegény megmentése. Amikor a moziban az első snittnél rájött az ember, hogy itt nem a hasukhoz kapnak a főhősök, aztán szomorúan lebuknak, hanem ki vagyunk lökve egy normandiai partszakaszra, ahol repkednek a testrészek, és patakokban ömlik a vér.

A könyv tehát első olvasatban egy western-kalandregény. Persze Ősibb formából építkezik (bár a western fő erénye, hogy nyers epika, kábé visszakanyarodás az eposzokhoz), amolyan csavargó-regény, főhőse egy „a gyerek” néven futó tizenöt éves fiú, aki az első fejezetekben egyedül él túl, egészen amíg be nem kerül a Glanton és Holden bíró-féle skalpvadász bandába. Innentől személye háttérbe szorul, a banda lesz a főhős: ez nagyjából két-háromszáz regénylapot jelent, amelyben falvakat mészárolnak, városokat dúlnak fel, végül is tátott szájjal nézzük tizenöt-húsz tömeggyilkos hosszú közös ámokfutását. Itt most az a gonosz banda a főszereplő, amit általában a jó főhősnek kell semlegesíteni, csak a véres délkörökben nincs jó főhős, bár a banda szép lassan lemorzsolódik, elpusztul.

Az ámokfutás háttere egy a határvidéken zajló mindenki-mindenki ellen típusú háború, aminek természetesen a civil lakosság issza meg a levét. Ha valamiféle stabil szempontot kéne keresni a konfliktusnak, ez leginkább az indiánok szemszöge lehetne: éppen zajlik a kiirtásuk. Önvédelmi harcuk két dolog miatt reménytelen, egyrészt ők is csak egy-egy karizmatikusabb bűnöző köré csoportosult bandába szerveződnek, és ad hoc fosztogatnak-öldökölnek, másrészt olyan barbár erőszakkal válaszolnak a fehérek csapásaira, hogy réges rég fölösleges etikai normát, vagy a konfliktus eldurvulásának kezdetét keresni bármelyik oldal tetteiben. A bevándorlók tömegesen érkeznek, valójában ez képviseli a Nyugat őserejét, nem a bennszülöttek, vagy a süllyedő-elsüllyedt helyi kultúrák: az új jövevényeknek van kimeríthetetlen utánpótlásuk, hiába pusztulnak el egész nemzedékeik, mögöttük ott nyomakodik a következő hullám.

Önmagában egy irgalmatlan westernregény nem lenne elég olyan kritikai ajnározásra, mint amit McCarthy kapott. Természetesen sokkal több ez a könyv. Két nagyon látványos szövegvilággal vegyül el a regény szövete. Az egyik természetesen a Biblia, vagyis inkább a biblikusság. Nem túl bonyolultan csapódik a témához, hiszen McCarthy kifejezetten történelmi regényt is ír, a szereplők nyelvállapota, kifejezésrendszere értelemszerűen magán hordozza a Biblia szövegének nyomait, minthogy az volt a kizárólagos és hétköznapi irodalom, média, miegymás. Gyakran tapasztaljuk, hogy a mindentudó narrátor is mintegy „elszáll”: valamiféle tűz melletti prédikátort hallunk, ahogy gyilkosokról, háborúról beszél, és ő maga is babonásan borzong.

A biblikusság viszont azért találóbb, mert egyfajta alap embermítoszt járnak körül a leírások, beszélgetések. Ebbe a nagy egészbe a szereplők zöme a Biblia segítségével tud kapcsolódni – Holden bíró ellenében, aki pedig, mint a sátán, forgatja, bonyolítja, teljesíti ki a mítoszokat. Az ő figurája lesz a másik szövegvilág kapcsolódása, ami döbbenetes fogás McCarthytól: az orosz regények erejét csempészi a nyugati véres ég alá. A skalpvadászok megállnak táborozni, és megesik, hogy egész fejezeteken át húzódó Dosztojevszkij-féle párbeszédeket követhetünk végig. Nem mondhatni, hogy itt leül a szöveg: olyan esszék hangzanak el a háborúról, teremtésről, kultúrákról amivel a regény eléri, hogy valóban nagy mű legyen – olyasmi ami az emberi létezés újabb lehetőségeiről tesz fel kérdéseket. A mindvégig gyanús bíró figurájából pedig a regény végére abszolút Bulgakovi figura lesz, de ezt már inkább nem mesélem el (lövöm le, stílszerűen).

Megkezdődött a báli szezon. A Gödörben leszek.

Bál után

Éhesen, a kékes-fekete
éjszaka, egyedül támolyogtál 
haza, kocsmabűz a ruhád,
bőröd cigarettafüst,
szemed helyett üres tekintet,
mozdulatlan, a test 
kis ideig magára marad
minden kilélegzés után.
Hányinger-idő, hullámzó óceán.
Ablakot nyit benned
egy-egy ilyen hajnal,
nézz át magadon, kudarcaidból 

végül is felépült a táj.

Pirkad megint. Magába zár
új nap, új placenta, úszni benne
aludj keveset amíg
eltörni kinőnek 

újra tagjaid.

filozófia

Ilyen esszéket írtam ma, zsinórba ötöt. Hát, másnak, ugyebár, pénzért. Tocóra rábíztam, nem csinálta meg, kénytelen voltam én nekiugrani. Ilyen címek voltak mint:

• az ember és kultúrája,
• metafizika, vallás és filozófia,
• művészet és esztétika,
• tudomány és filozófia,
• a társadalom és gazdasága, filozófiája,
• az emberiség és állama,
• erkölcs, etika, jog és történetfilozófia,
• politika és politikafilozófia

Ezekből akartam kidolgozni hetet, de csak öt lett, mert szétfolyt az agyam. Azért mesélem el ezt, mert a bátyám, Jani, odajött, kicsit röhögni rajtam, kérdezte, hogy leírom akkor most az emberiség történetét, meg egyszerűen MINDENT néhány oldalba, és hát vannak akik ugyanezt egyetlen mondattal oldják meg: "Lutri a pacal."

Gondoltam megosztom ezt. Jó nekünk a humorunk.

Jani mostanában egy haverja népi gyűjtéseit emlegeti, még megkapó a "fingér' nem adnak csikót" avagy mindenért meg kell küzdeni, vagy egyéb, ennél obszcénabbak, amit itt továbbra inkább már nem is.

Egyébként mindenkinek ajánlom a napirajz.hu című oldalt, melynek rajongója lettem elsőre múlt héten.

Például ezért:

pár napos terv

Megpróbálok összerakni egy előadóestet főleg a történetmesélős verseimből. Ennek a címe lesz majd inkább A bolondok városa. Meg a verseskötetem címét is megváltoztatom erre a Bolondok városa dologra, jobban hangzik mint a Leviatán, mármint az elég művészkedős és semmitmondó. Azt hiszem talán ez lesz az előadóest nyitó verse (vagy valami más).

Nem különbözik ez a pillanat a többitől

„Má  nistáná: Miben különbözik ez az éjszaka a többitől?”

Talmud

A négyes-hatos villamossal
jössz, talán a Moszkvától
(nem tudom, hol laksz).
Vagy felszállsz a kilences buszra
az Astoriánál, az majdnem
a ház előtt tesz le.
Messziről jössz, át kell 
kelned a kedvemért 
egy vagy több aluljárón is.

Mindig a Ferenciek terén 
találkoztunk, talán mégis 
onnan indulsz, csak két
metrómegálló a Ferenc körút
(ezeket régen mindig összekevertem). 
A Corvinhoz közelebbi 
lépcsőn jössz fel az utcára, 
onnan gyalogolsz, nem sok, 
öt perc séta.

A rövid utazás közben
végig rám gondolsz.
Még talán valami

apróságra, amit venned kell 

(adnod, leadnod, felvenned).
Bérleted van, vagy bliccelsz
a kedvemért, hogy gyorsabban 
ideérj, mindegy, lényeg, hogy jössz.

Megállsz a ház előtt.
Ez lesz az, Baross utca 70-72.
Megkeresed a főbérlőm nevét,
felcsengetsz. Várod a hangomat.
Torzan recseg a készülék: 

„gyere”, többet nem mondok, 
tudom, hogy te vagy.

Most ülök és várlak.
Közeledsz, halál.
Közeledsz, Isten.
És Te. Rólad biztosan tudom, 
nem fogsz eljönni hozzám soha.