A keresett kifejezés:

Ojtozi-szoros, 1914.

Dédapám elmaradt a háborúban

„Az  Ojtozi-szoros, ott halt

meg az anyai nagyapám, hídőrségre

rendelték ki, ez a hágó volt a régi

úgynevezett Nagy-Magyarország, ja,

igen, igen, az Osztrák-Magyar Monarchia

legkeletibb csücske, megnéztük a temetőt,

fele részben a magyar katonák sírjai, sima

kőkeresztek, nem, nem olyan fehér mint az

amerikai katonatemetőkben, na, egyszerű

beton, benőtte a moha, meg minden, nehéz

elolvasni a feliratokat, zárva is volt, ilyen alacsony

kerítés volt, de hát nem másztunk át, a másik

részben az orosz  meg román meg mindenféle

egyéb, azokon látszik, hogy újra kihúzták a feliratot,

sok sír van ott, de hát valószínű, hogy sokkal több

holttest van oda eltemetve, nemcsak azok,

akiknek ki van írva a neve, valami tömegsírra

épülhetett az egész. Tizennégyben halt meg az öreg,

nem négy, hat gyereke volt, vagyis akkor még hat,

mert aztán öt lett, abban az évben, még kisgyereknek

halt meg a hatodik, egy lány, a mama volt

a legidősebb, aztán az Ádi bácsi, Lizka néni,

Franci bácsi, Maris néni. Nagyanyám még

utánajárt a férjének keletebbre, kereste,

kóborolt, hátha megtalálja valahol.

De hát az elmaradt a háborúban, ja, így mondták”

mesélte apám, erdélyi kiránduláson voltak

hétvégén a paksi városi kórussal, Kézdivásárhely

környékén, megnézték például a Nyeregtetőt, sok

kopja van ott, 1849. augusztusában volt csata,

néhány száz székely harcolt osztrákok-oroszok ellen,

és a hágót, ahol dédapám elesett, nem tudták pontosan

melyik hónapban, de tizennégyben. Nyár végén, mondtam,

a háború legeleje felé, mert az oroszok benyomták a frontot

(utána kéne néznem), ott lehetett csak támadni, a szorosban,

az az egyetlen átjáró azon a nagy területen.

Az első világháborúban még nem volt dögcédula,

talán azért mondták arra, ha valaki elesett,

hogy „elmaradt a háborúban” mivel végül is

csak onnan tudták biztosan, meghalt, hogy később

sem ment haza a családjához, többé már soha.

Magyar katonák felesküsznek IV. Károlyra a fronton.

tavalyi vers (már nem sokáig huszonhét évesen)

Az örvény közepén csend van

1

Úgy nevetek huszonhét

évesen, mint az öregek:

szép lesz az arcom,

hirtelen fegyverszünet.

2

Végül a szerelmek

cigarettamárka-különbségek.

3

Látszik az égen, a fákon,

a tengeren mikor magányos,

ebben a párkapcsolatban,

mellettünk, az Isten

(mi pedig, a tehetetlenek.).

4

Gitárdobozok, mint gyerekkoporsók.

Túl közel ülök a színpadhoz.

5

Jégzajlás vagy zöldár, pusztulni ugyanaz.

6

Ha mégis még sokáig életben maradok,

mint fölöslegesen elegánsnak lenni,

a kényelmetlen feszengés

meddig tarthat,

az örvény közepében csend van,

meztelenül kuporogni

volt csak jó, benned.

"Igyál még több sört./ van idő. / Ha nincs/ az se baj/ úgy is jó." Bukowski

Egyéb kelták, vikingek - egy kedvenc vers

A NAGYLELKŰ ELLENFÉL
[EL ENEMIGO GENEROSO]

Magnus Barfod az 1102. esztendőben általános támadást indított Írország minden tartománya ellen; mondják, hogy a halála előtti estén a következő üdvözletet kapta Muirchertachtól, Dublin királyától:

Arany és vihar küzdjön a te seregeidben, Magnus Barfod.
Szerencse kísérjen csatádban holnap birodalmam földjén.
Kardok szörnyűséges szőttesét szője királyi kezed.
Vörös hattyú legyen étkük a kardoddal szembeszegülőknek,
Lakassanak jól dicsőséggel és vérrel a te számos isteneid.
Diadallal köszöntsön a hajnal téged, király, aki Írföldre léptél.
Számos napjaid közül egy se ragyogjon úgy, mint ez a holnapi.
Mert ez a napod lesz az utolsó. Esküszöm, Magnus király.
Mert mire a nap lehanyatlik, Magnus Barfod, legyőzlek és megöllek.

H. Gering Anhang zur Heimskringlá-jából (1893)

Kányádi Sándor fordítása

Riders of Rohan

Hol a ló, a lovas? Hol a kürt,

            mely megharsant csatajelre?

Hol a páncéling, a sisak,

            s a fényes haj, mely ölelte?

Hol a kéz a hárfán,

            hol a tűz rőt lángja?

Hol a tavasz, a kalász,

            a nyár aratása?

Oda mind, oda mind, mint víz a hegyen,

            tűntek, mint szél a fűben,

Nyugaton az ég alján a napok,

            árnyba csusszantak rendre, hűsen.

Hajdan-volt tűz füstjét-hamuját ki őrzi meg?

S ki látja a visszaáradó Tenger vizén az éveket?

/J.R.R.Tolkien, ford. Tandori Dezső/

Lódög

A szívem mint a csernobili atomreaktor, szétégett benne a grafitborítás, meghasadt a betonköpeny, és szivárog ki a radioaktív, idegen anyag. Az agyam, az eszméletem meg, mint az orosz kormány, hogy helikopterrel hordta oda a szemetet, így próbálta elfedni.

Odaküldte, akit csak mozgósítani tudott, rengeteg embert, azok aztán hullottak, mint a legyek. Pedig le kell mondani az egész környékről, kiüríteni, beismerni a katasztrófát. A szeméttel kísérletezés igen elhúzódott.

Hullarabló vagy, mondta Tocó, és igaza volt, csakhogy a hulla én vagyok. Én magam. Forgatom, forgatom, egy-egy újabb ékszer mindig van, új gyűrű, amiért egy újabb ujjamat lenyeshetem. Miben hiszek? Meg kéne szokni ezt.

Néha gödröt ások a lódögnek, ami a lelkem. Nehéz munka, még így darabokban is sok helyet foglal el. Legalább megszoktam már a bűzt. Ha más nem, a gyomromra büszke lehetek.

Lángszóróval egyszerűbb lenne, minimum összébb menne kissé. De hát benzinem sincs már, nemhogy lángszóróm.

„De a gnúk szomjasak, és a krokodil még mindig éhes.” Ez egy természetfilmben hangzott el. Apám kapcsolgatta a tévét a szobában, kint olvastam a folyóson, a padon, megcsapta a fülemet a mondat, röhögtem. Ilyen nekem a remény mostanában. Nem kell aggódni. A gnúk mindig szomjasak lesznek. És nem kell hazudozni, én is még mindig éhes vagyok. Így osztozunk a folyón. Vannak örök dolgok.

Tegnap egy részeg hajléktalant felengedtek az éjszakai buszra irgalomból, leül, papírt hajtogat ki, magyaráz, Isten is néhány üres A4es papírt hajtogatna ki, lényeg, hogy a szavakkal meggyőzze a biztonságiakat, „rajtam kívül ne legyen más istened, nevemet hiába szádra ne vedd” stb, mielőtt megnéznék magukat az igazolásokat, sok bátorság kell hozzá, így működtetni az élet zömét, csöveslét, gyűrögetett papírok, nekem bérletem van, vettem tényleg drága pénzért, ülök hárommal hátrébb az egésztől, az egyik egyes-ülésen, és nézem ezt. Szépen hazavisz a busz.

magyar

Hegedülni

Mindkettőnknek volt legendás
László nevű nagyapja. 

Róluk beszélgetünk. Én az enyémet
nem ismertem soha, pedig

állítólag nagyon hasonlítok rá, nevemet 

róla kaptam, tőle örököltem

valami eleganciát, ami mélyről 

néha rám köszön, meglep, sőt, a hülye 

járásmódomat is, ami viszont ha magam 

alatt vagyok, az őrületbe tud kergetni, 

mint egy idegesítő ajándék amit már

nem lehet visszaadni (mondjuk túl 

hangosan ketyegő óra).

Bujkált, géppisztolysorozat elől

cikcakkban futott, hogy én legyek,

mosolyog a fényképeken, hogy lássam

az arcát és meghatódjak,

fiatalon halt meg, én is úgy fogok,

ötven körül, a másik vonalon sem

értek meg elődeim hosszú kort.

Lényeg, most van mit mondanom. De inkább te beszélsz.

László nagyapád neked a gyerekkor,
első éveid és az ő utolsó évei. 

Szerelmes lehettél belé, kiderül 

ma este. Jól jön nekem, hogy
engem is Lászlónak hívnak 

(van ebben a Lászlóságban valami, 

mindig is sejtettem, hasznomra 

lesz egyszer).

A háború alatt nagyapád gyönyörű,
fiatal feleségét és két kisgyerekét

az oroszok elől a spájzba rejtette.
(az a vidám film később készült).

A spájz ajtaja elé szekrényt tolt 

és várt egy darabig. 

Milyen lehetett az a várakozás?
Mint műtétre, előadásra – tragédiára,
amit megpróbál egy nevetséges népmesei
fordulattal majd megakadályozni.

A fosztogató seregből az ő házukba
három katona jutott. Fegyverük
volt, mocskosak és fenyegetőek voltak,
lényegtelen hogy voltaképpen milyenek
éppen ők, együtt hárman sötét
lehetőség, ami azokban a napokban
tízezerszám beteljesült.

Könnyedén mesélte neked,
a kislánynak, kisgyereknek utólag?
Végül is leültette a három oroszt
úgy tett, mintha csak egyedül élne 

a házban. Itatta őket, és mert
tudott hegedülni, játszott nekik.
A katonák késő estére rúgtak
csak be. Amikor László látta, 
hogy már nagyon közel vannak 
az eszméletvesztéshez, mély-részeg
álomhoz, mintha magyar nótát
énekelne, azon a beszéd és sírás 

közti hangon üzent a lélegző titokhoz, 

aki a mulatozást két kisgyerekkel rettegte 

végig egy szűk helységben:

„ne aggódjatok, szeretlek, 

tarts ki, nincs semmi bajom,
nem lesz semmi baj.”

A kerthelységbe, ahol ülünk
hegedűszó hallatszik ki, bent népzenész 

társaság, ők örömzenélnek.
Én is hegedültem gyerekkoromban.
Ismerős a törékeny hangszer súlya
kezemben, a húrok bevágása 

ujjbegyeimen, másik kezemben a vonó, 

hogy meg kell gyantázni, és egy-két szál 

mindig kiszakad, ha erősebben játszok 

(nagyapádnak nyilván végig így kellett akkor). 

Emlékszem a hegedűre, nem 

tudtam megtanulni, gyűlöltem.
Te a zongorát, ugyanabban az időben, 

ugyanazért: nem értetted miért kell 

ennyi időt eltölteni ilyen hülyeséggel.

Sosem tudtam átlépni azon a határon, 

ami után ha minimálisan is, elkezdődik 

a zene. Vajon nagyapád azok alatt az
idegtépő órák alatt is belefeledkezett 

néha és élvezte a muzsikát, amit csinált? 

Emlékszem, milyen beszorítani a hegedűt 

felemelt vállam, leszegett állam közé.
Sose ment nekem, hogy egyszerre tartsam 

a hangszert és énekeljek, bár ezt 

a leghétköznapibb zenész is tudja. 

Nagyapád csak épphogy játszott,
vagy kiemelkedően, talán felfedezetlen
nagy tehetségként bánt a hegedűvel?

Végül elmentek a részeg oroszok.
László megnyerte élete csatáját,
valódi harcot, fegyverrel, életre-halálra
a hazáért (a férfinak az leginkább
a felesége teste).

Három-négy mondatban meséled el.
Azt mondom, nagyon magyar az egész,
a dal, a kiszolgáltatottság, lelemény.
Hajnalig beszélgetünk, idővel

megcsókollak megint, az Andrássy úton 

egy padra még leülünk álmodozni, aztán

elbúcsúzunk a Köröndön, itt laksz.

Indulok hazafelé. Nézem az órát,
kilenc elsuhant, bizonyítva

számomra, egymásnak vagyunk

teremtve. Fél év múlva többé

látni sem akarjuk egymást.

Még mindig nem tudok hegedülni,

a világpolitika meg így és úgy, nyugtalanító

ez akkor is, ha tested egyelőre

nem az otthonom, gondolom hirtelen,
világosodik, piszkos a város,

fáradtan botorkálok aludni,

mint reménytelen szerelmet,

érzem, magyar vagyok, most megint

azt hiszem, mindig lesz valahogy.

(Megjelent a Liget c. folyóirat 2009. márc. számában)

mega-megakadt, aka-akarom, a za-a zavar :)

Szárnyaskezű szeretők

Elképzelt csók a hatalom
Ez a világ másolt papiron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vérem maga-magamon.

Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakadt.

Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.

Engedjétek meg ha lehet,
Tárjunk szét szárnyas kezeket
Fentről lássuk meg a helyet, ahol
Robbantunk szeme-szemeket.

Szőlőből bor, ha született
A borból könny, ha született
Belőlünk mit tudsz, mi lehet?
Szorítsd a keze-kezemet.

Jobb lesz jövőre az a baj
Jobb lesz jövőre a tavaly
Rend élén trónol a zavar
Rend élén a za-a zavar.

Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül szere-szerelem.

Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül szere-szerelem.