magyar

Hegedülni

Mindkettőnknek volt legendás
László nevű nagyapja. 

Róluk beszélgetünk. Én az enyémet
nem ismertem soha, pedig

állítólag nagyon hasonlítok rá, nevemet 

róla kaptam, tőle örököltem

valami eleganciát, ami mélyről 

néha rám köszön, meglep, sőt, a hülye 

járásmódomat is, ami viszont ha magam 

alatt vagyok, az őrületbe tud kergetni, 

mint egy idegesítő ajándék amit már

nem lehet visszaadni (mondjuk túl 

hangosan ketyegő óra).

Bujkált, géppisztolysorozat elől

cikcakkban futott, hogy én legyek,

mosolyog a fényképeken, hogy lássam

az arcát és meghatódjak,

fiatalon halt meg, én is úgy fogok,

ötven körül, a másik vonalon sem

értek meg elődeim hosszú kort.

Lényeg, most van mit mondanom. De inkább te beszélsz.

László nagyapád neked a gyerekkor,
első éveid és az ő utolsó évei. 

Szerelmes lehettél belé, kiderül 

ma este. Jól jön nekem, hogy
engem is Lászlónak hívnak 

(van ebben a Lászlóságban valami, 

mindig is sejtettem, hasznomra 

lesz egyszer).

A háború alatt nagyapád gyönyörű,
fiatal feleségét és két kisgyerekét

az oroszok elől a spájzba rejtette.
(az a vidám film később készült).

A spájz ajtaja elé szekrényt tolt 

és várt egy darabig. 

Milyen lehetett az a várakozás?
Mint műtétre, előadásra – tragédiára,
amit megpróbál egy nevetséges népmesei
fordulattal majd megakadályozni.

A fosztogató seregből az ő házukba
három katona jutott. Fegyverük
volt, mocskosak és fenyegetőek voltak,
lényegtelen hogy voltaképpen milyenek
éppen ők, együtt hárman sötét
lehetőség, ami azokban a napokban
tízezerszám beteljesült.

Könnyedén mesélte neked,
a kislánynak, kisgyereknek utólag?
Végül is leültette a három oroszt
úgy tett, mintha csak egyedül élne 

a házban. Itatta őket, és mert
tudott hegedülni, játszott nekik.
A katonák késő estére rúgtak
csak be. Amikor László látta, 
hogy már nagyon közel vannak 
az eszméletvesztéshez, mély-részeg
álomhoz, mintha magyar nótát
énekelne, azon a beszéd és sírás 

közti hangon üzent a lélegző titokhoz, 

aki a mulatozást két kisgyerekkel rettegte 

végig egy szűk helységben:

„ne aggódjatok, szeretlek, 

tarts ki, nincs semmi bajom,
nem lesz semmi baj.”

A kerthelységbe, ahol ülünk
hegedűszó hallatszik ki, bent népzenész 

társaság, ők örömzenélnek.
Én is hegedültem gyerekkoromban.
Ismerős a törékeny hangszer súlya
kezemben, a húrok bevágása 

ujjbegyeimen, másik kezemben a vonó, 

hogy meg kell gyantázni, és egy-két szál 

mindig kiszakad, ha erősebben játszok 

(nagyapádnak nyilván végig így kellett akkor). 

Emlékszem a hegedűre, nem 

tudtam megtanulni, gyűlöltem.
Te a zongorát, ugyanabban az időben, 

ugyanazért: nem értetted miért kell 

ennyi időt eltölteni ilyen hülyeséggel.

Sosem tudtam átlépni azon a határon, 

ami után ha minimálisan is, elkezdődik 

a zene. Vajon nagyapád azok alatt az
idegtépő órák alatt is belefeledkezett 

néha és élvezte a muzsikát, amit csinált? 

Emlékszem, milyen beszorítani a hegedűt 

felemelt vállam, leszegett állam közé.
Sose ment nekem, hogy egyszerre tartsam 

a hangszert és énekeljek, bár ezt 

a leghétköznapibb zenész is tudja. 

Nagyapád csak épphogy játszott,
vagy kiemelkedően, talán felfedezetlen
nagy tehetségként bánt a hegedűvel?

Végül elmentek a részeg oroszok.
László megnyerte élete csatáját,
valódi harcot, fegyverrel, életre-halálra
a hazáért (a férfinak az leginkább
a felesége teste).

Három-négy mondatban meséled el.
Azt mondom, nagyon magyar az egész,
a dal, a kiszolgáltatottság, lelemény.
Hajnalig beszélgetünk, idővel

megcsókollak megint, az Andrássy úton 

egy padra még leülünk álmodozni, aztán

elbúcsúzunk a Köröndön, itt laksz.

Indulok hazafelé. Nézem az órát,
kilenc elsuhant, bizonyítva

számomra, egymásnak vagyunk

teremtve. Fél év múlva többé

látni sem akarjuk egymást.

Még mindig nem tudok hegedülni,

a világpolitika meg így és úgy, nyugtalanító

ez akkor is, ha tested egyelőre

nem az otthonom, gondolom hirtelen,
világosodik, piszkos a város,

fáradtan botorkálok aludni,

mint reménytelen szerelmet,

érzem, magyar vagyok, most megint

azt hiszem, mindig lesz valahogy.

(Megjelent a Liget c. folyóirat 2009. márc. számában)

Kategóriák

Címkék

Komment

Eddig 3 komment érkezett