|
Ojtozi-szoros, 1914.
Dédapám elmaradt a háborúban
„Az Ojtozi-szoros, ott halt
meg az anyai nagyapám, hídőrségre
rendelték ki, ez a hágó volt a régi
úgynevezett Nagy-Magyarország, ja,
igen, igen, az Osztrák-Magyar Monarchia
legkeletibb csücske, megnéztük a temetőt,
fele részben a magyar katonák sírjai, sima
kőkeresztek, nem, nem olyan fehér mint az
amerikai katonatemetőkben, na, egyszerű
beton, benőtte a moha, meg minden, nehéz
elolvasni a feliratokat, zárva is volt, ilyen alacsony
kerítés volt, de hát nem másztunk át, a másik
részben az orosz meg román meg mindenféle
egyéb, azokon látszik, hogy újra kihúzták a feliratot,
sok sír van ott, de hát valószínű, hogy sokkal több
holttest van oda eltemetve, nemcsak azok,
akiknek ki van írva a neve, valami tömegsírra
épülhetett az egész. Tizennégyben halt meg az öreg,
nem négy, hat gyereke volt, vagyis akkor még hat,
mert aztán öt lett, abban az évben, még kisgyereknek
halt meg a hatodik, egy lány, a mama volt
a legidősebb, aztán az Ádi bácsi, Lizka néni,
Franci bácsi, Maris néni. Nagyanyám még
utánajárt a férjének keletebbre, kereste,
kóborolt, hátha megtalálja valahol.
De hát az elmaradt a háborúban, ja, így mondták”
mesélte apám, erdélyi kiránduláson voltak
hétvégén a paksi városi kórussal, Kézdivásárhely
környékén, megnézték például a Nyeregtetőt, sok
kopja van ott, 1849. augusztusában volt csata,
néhány száz székely harcolt osztrákok-oroszok ellen,
és a hágót, ahol dédapám elesett, nem tudták pontosan
melyik hónapban, de tizennégyben. Nyár végén, mondtam,
a háború legeleje felé, mert az oroszok benyomták a frontot
(utána kéne néznem), ott lehetett csak támadni, a szorosban,
az az egyetlen átjáró azon a nagy területen.
Az első világháborúban még nem volt dögcédula,
talán azért mondták arra, ha valaki elesett,
hogy „elmaradt a háborúban” mivel végül is
csak onnan tudták biztosan, meghalt, hogy később
sem ment haza a családjához, többé már soha.
Magyar katonák felesküsznek IV. Károlyra a fronton.