$Category.Name /> bejegyzései

Brodszkij 3

Joszif Brodszkij  (Joseph Brodsky, 1940-1996.)

Két éve adta kölcsön Ijjas Tamás az Új élet című Brodszkij-kötetet, mert egyik kocsmázás közben mondtam, nem ismer-e, úgy olvasnék valami jó orosz költőt.

Brodszkij nobel-díjat kapott, elég ritka, amikor költő kapja. Sokan politikai gesztusnak tekintették: zsidó származású Szentpéterváron nevelkedett, börtönt is megjárt szovjet állampolgár, aki emigrál az Egyesült Államokba – tehát a keleti blokk pimasz nyugati propagandafogásnak tartotta az 1987es nobel-díjat.

Valami jó orosz költő – hihetetlenül elegáns, sodró, gunyoros és szívszaggató, szatírikus és romantikus, a tenger vagy az orosz puszták tágassága, benne az emberélet cellakuporgása. Brodszkijban azt hiszem tényleg leginkább az elegancia a legnagyobb erő, arányérzék, egyértelműség, és pimasz, élő lendület, költészete egyfajta állandó, biztos kezű kísérlet. Költészete maga a költészet, üvegtisztasággal, nem színfolt, hanem a legnagyobb áramlat egy szakasza. Mivel nincs klasszicizálva Magyarországon, olvasása saját, titkos élménynek hat, tehát Brodszkij olyan, mint egy személyes kedvenc, akit alig ismernek (mint mondjuk Ondaatje volt). Viszont az ember közben érzi, ez a csávó nem éppen valami kedves egzotikuma az irodalomnak, hanem magasiskola, ahogy Kundera mondja az ilyen szerzőről, műve egy állomása az emberi létezés lehetőségeinek felkutatásában, egyik lépcsőfoka az európai írásművészet fejlődésének. Ami azért érdekes, mert ezt a státuszt nem regényíróként, hanem versekkel éri el, egy finom, érzékeny költészet tartalmi erejével, esztétikai színvonalával (az utóbbiban benne van az előbbi, persze).

Olvasás közben és az életrajz nyomán azt vettem észre magamon, hogy találtam egy példaképet az irodalomban – nem kedvenc alkotót, vagy lenyűgöző alapművet, hanem egy olyan embert, amilyen én szeretnék lenni, amihez pontosan szeretnék felnőni. Sokat segített Joszif ízig-vérig közép-kelet-európai érzelemvilága, a történelmen (pl. persze Róma) való már-már mániás merengése, ehhez rendelve humorának alapja, hogy mindenfajta mániákusságot kerül és kiröhög, mindenféle akarat gyanús neki (diktatúrából érkezőktől lehet szabadságot tanulni). Dumál a verseiben. A játszadozás persze mindig oda vezet, amihez semmilyen izzadság sem vihet: nyers, lecsupaszítottan gyönyörű sorokhoz. Jó, igazság szerint lövésem sincs, hogyan lehet ilyen jól írni, szerencsére (tehát nem fogy el a feladat az életben hogy tanuljam). Nyilván ezért példakép Joszif. Meg mivel beutazta az egész világot, miután emigrálnia kellett, nyugodt, kiégett világcsavargóvá változott, magának való, kellemes életet valósított meg, alárendelte magát az írásnak, de úgy, hogy nem egy kétlábon járó toll lett belőle, nem hetven nagyregényt szenvedett ki, hanem egypár verseskötetet, néhány esszét. Nyilván publicisztikát is írt, meg mikor egyetemen tanított, mindenféle egyebet, de összességében tehát én nagyon lustának képzelem el, már ha az lustaság, hogy éldegél az ember és mindaközben ilyen verseket képes írni. Költő volt, és ez remekül működött. Modern, rendkívül sikeres kelet-európai költő, ilyen szempontból tehát az én személyes sztárom, (mint kamasznak valami popzenekar) akinek az életmódjáért is rajongani tudok.

Kitalált egy formát, ami nem forma, meg biztos nem ő találta ki, mindenesetre szeret amolyan versóriásokat írni, tehát mennyiségileg is hosszú, mondjuk 10-20 részből álló alkotmányokat (ilyen a Post aetatem nostram a római korban játszódó verse, meg a Litván Noktürn, Új Jules Verne, Húsz szonett Stuart Máriához stb) egy-egy kis regény, csak hát mivel vers, minden rezdülése agysebészi munkával ki van dolgozva. Brodszkijnek egyetlen mániája tényleg volt, a saját költészetének minősége, mindent alá is rendelt ennek, a verseiről meg üvölt, hogy amikor alámerül az írás áramlatában, egyedül fanatikusként hajlandó tenni-venni ottan. Rendkívül gőgös, de szimpatikusan csinálja ezt is, egyszerűen nem szabadkozós álszerény hazudozó, hanem az állandó önirónia mellett bevallottan önmagát meghatározó világirodalmi szerzőnek tartja, könyveli el.   

Fontos hozzátenni az egészhez még valamit. Ez pedig Baka István személye, aki lefordította Brodszkijt magyarra. Baka István zseniális magyar költő volt, saját verseit is érdemes olvasni (Sztyepan Pehotnij testamentuma c. kötetét ajánlom mindenkinek). Szóval egy kevéssé ismert, de rendkívül tehetséges, jó költő fordította Joszif verseit magyarra, szerencsések vagyunk.

Szóval kitalált egy formát Brodszkij, és akkor a kis csinovnyik magyar rajongója (én), nyilván rájött magában, hogy élete során ilyenből kéne megpróbálni írni néhányat. Ebből az első kísérletet  a Levél Joszif Brodszkijnek, a mesternek szentelve tudtam elkészíteni, rajongói vers, ilyen ákombákom pl. a Litván noktürnhöz képest, amihez leginkább hasonlít.

Voltaképp per pillanat elmondhatom, hogy az az életcélom, hogy úgy tudjak írni, mint Joszif Brodszkij, olyan nyitott, érett intelligenciával tudjam befogadni a világot, és olyan fegyelmezetten, érzékenyen tudjam művészeti alkotásokban, versekben visszatükrözni, tehát megtanulni a nyersesség levetkőzését, az esetlegesség elhagyását, ő leginkább ehhez iskola. És kézzelfogható, huszonegyedik századi életbe beilleszthető szabadságot jelent Brodszkij, a versei esszenciálisan hordozzák, sugározzák a szabadságot (mint ahogy mondjuk a Korán nevezetű könyv nem istenről szól, hanem maga az isten) megtanítanak a szabadságra, megmártózol a szabadságban, amikor olvasod, a szabadságban és a költészetben, ami ugyanaz.

Brodszkij kötet van a neten:

Új élet

Post aetatem nostram

Baka István vall Brodszkijról, most olvastam, ezerszer inkább érdemes ezt átfutnod, mint amit én írtam ide (de hát már késő, ugyebár).

"ez már költészet"

"hogy lesznek ezek túlélők?"

Egyéb kelták, vikingek - egy kedvenc vers

A NAGYLELKŰ ELLENFÉL
[EL ENEMIGO GENEROSO]

Magnus Barfod az 1102. esztendőben általános támadást indított Írország minden tartománya ellen; mondják, hogy a halála előtti estén a következő üdvözletet kapta Muirchertachtól, Dublin királyától:

Arany és vihar küzdjön a te seregeidben, Magnus Barfod.
Szerencse kísérjen csatádban holnap birodalmam földjén.
Kardok szörnyűséges szőttesét szője királyi kezed.
Vörös hattyú legyen étkük a kardoddal szembeszegülőknek,
Lakassanak jól dicsőséggel és vérrel a te számos isteneid.
Diadallal köszöntsön a hajnal téged, király, aki Írföldre léptél.
Számos napjaid közül egy se ragyogjon úgy, mint ez a holnapi.
Mert ez a napod lesz az utolsó. Esküszöm, Magnus király.
Mert mire a nap lehanyatlik, Magnus Barfod, legyőzlek és megöllek.

H. Gering Anhang zur Heimskringlá-jából (1893)

Kányádi Sándor fordítása

Freddie King

TWO ENGLISH POEMS

Beatriz Bibiloni Webster de Bullrichnek

I

A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát.
Az éjszakák gőgös hullámok, sötétkék, súlyos hullámok, a hordalék minden árnyalatára festve, valószínűtlen és kívánatos dolgokat hordozók.
Az éjszakák szokása: titokzatos ajándékok és visszautasíások, félig-odaadott, félig-visszatartott dolgok, sötét holdudvarú gyönyörök. Így működnek az éjszakák, én mondom neked.
A hullámverés ma éjjel a szokásos rongyokat és szemetet hagyta rám: néhány gyűlölt barátot csevegésre, álomra zenét és keserű hamu füstjét.
Csupa olyasmit, aminek éhes szívem hasznát nem veszi.
A nagy hullám hozott el téged.
Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szűntelenül gyönyörű.
Beszélgettünk és te el-elejtetted a szavakat.
A pislogó hajnal városom egyik kihalt utcáján talál.
Elfordult profilod, a nevedet alkotó hangok, nevetésed üteme: ezeket a becses játékokat hagytad rám.
Megforgatom őket ezen a hajnalon, elhagyom, megtalálom; elmondom a kóbor kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon.
Sötét és gazdag életed...
El kell érjelek valahogy, félreteszem a becses játékokat, amiket rámhagytál, rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell - magányos, pajkos mosolyod melyet csak hidegtükröd ismer.

II

Mivel tudlak megtartani?
Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy évesen, háromszáz ember élén Peruban - már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és humorát.
Felajánlom hűségemet hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél.
Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő újságokat magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal, veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.

1934

Tóth Éva fordítása

(Haraszti Ágnes: Tavasz c. fotója) 

Two English Poems

                          I

   The useless dawn finds me in a deserted street-

      corner; I have outlived the night.

   Nights are proud waves; darkblue topheavy waves

      laden with all the hues of deep spoil, laden with

      things unlikely and desirable.

   Nights have a habit of mysterious gifts and refusals,

      of things half given away, half withheld,

      of joys with a dark hemisphere. Nights act

      that way, I tell you.

   The surge, that night, left me the customary shreds

      and odd ends: some hated friends to chat

      with, music for dreams, and the smoking of

      bitter ashes.  The things my hungry heart

      has no use for.

   The big wave brought you.

   Words, any words, your laughter; and you so lazily

      and incessantly beautiful.  We talked and you

      have forgotten the words.

   The shattering dawn finds me in a deserted street

      of my city.

   Your profile turned away, the sounds that go to

      make your name, the lilt of your laughter:

      these are the illustrious toys you have left me.

   I turn them over in the dawn, I lose them, I find

      them; I tell them to the few stray dogs and

      to the few stray stars of the dawn.

   Your dark rich life ... 

   I must get at you, somehow; I put away those 

      illustrious toys you have left me, I want your

      hidden look, your real smile -- that lonely,

      mocking smile your cool mirror knows.

                       II

   What can I hold you with?

   I offer you lean streets, desperate sunsets, the

      moon of the jagged suburbs.

   I offer you the bitterness of a man who has looked

      long and long at the lonely moon.

   I offer you my ancestors, my dead men, the ghosts

      that living men have honoured in bronze:

      my father's father killed in the frontier of

      Buenos Aires, two bullets through his lungs,

      bearded and dead, wrapped by his soldiers in

      the hide of a cow; my mother's grandfather

      --just twentyfour-- heading a charge of

      three hundred men in Peru, now ghosts on

      vanished horses.

   I offer you whatever insight my books may hold, 

      whatever manliness or humour my life.

   I offer you the loyalty of a man who has never

      been loyal.

   I offer you that kernel of myself that I have saved,

      somehow --the central heart that deals not

      in words, traffics not with dreams, and is

      untouched by time, by joy, by adversities.

   I offer you the memory of a yellow rose seen at

      sunset, years before you were born.

   I offer you explanations of yourself, theories about

      yourself, authentic and surprising news of 

      yourself.

   I can give you my loneliness, my darkness, the

      hunger of my heart; I am trying to bribe you 

      with uncertainty, with danger, with defeat.

                     - Jorge Luis Borges (1934)

Sztárok

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
- consolatio mystica -

Tudod hogy érted történnek mindenek -- mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki -- ég se zeng -- föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; -- s korok történetét
szerezte meséskönyvedül -- s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: -- úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Ady Endre: A vár fehér asszonya

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd.
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

"én álszent olvasóm - képmásom - bús fivérem"

Charles Baudelaire

ELŐHANG

az isteni Julio

Vers Crisnek

Előtte minden olyan, mint egy lassú szünet utáni

találkozás első perceiben:

mosolyok, kérdezgetés, szép lassú akklimatizáció.

Különös, de mintha kevésbé lenne barna a bőröd.

A nénikéd felépült már? Nem, nem szeretem

a sört. Igaz, egészen kiment a fejemből.

De alulról, teherlift árnyéka, lassan egy másik jelen indul

felfelé. A hajadban méhek bizseregnek már, tenyered

az enyémhez ér, megérzem párája vattacukrát.

Most megint délillatod van.

A jó öreg Bukowski

Ch. Bukowski

Hogyan válhatsz nagy íróvá

sok jó csajt meg kell kefélned
és néhány kiváló szerelmes verset
is meg kell írnod

az esztendők ne izgassanak
és a fel-felbukkanó új tehetségek se

csak nyakald a sört
minél többet

és hetente legalább egyszer
menj ki a lóversenyre

és nyerj
ha csak teheted.

győzni nehéz megtanulni
minden takonypóc lehet vesztes.

s ne feledkezz meg Brahmsról
meg Bachról se
a sört se hanyagolt.

ne gyakorolj túl sokat.

lustálkodj, délig aludj.

kerüld a hitelkártyákat
ne fizess ki semmit se határidőre.

és jegyezd meg magadnak:
(1997-et írunk) és
nincs egyetlen picsa a földkerekségen
amely többet érne ötven dollárnál

ha lehetőséged van szeretni
akkor legelőször is magad szeresd
de légy tudatában
a totális vereségnek
függetlenül attól jó vagy rossz
dolog okozta

a halál korai megízlelése
nem rossz dolog

óvakodj a templomtól
a bároktól, a múzeumoktól
légy türelmes, mint
a hálóját szövő pók
a vereséget
és az árulást
halaszd minél későbbre

hagyd a szemetet.

maradj hű a sörhöz.

a sör örök vér.

örökös szerető.

szerezz egy nagy írógépet
és amíg a szuterén ablakában
különböző lábak ide-oda szaladgálnak
kalimpálj erősen
verd, had keményedjen

legyen nehézsúlyú küzdelem.

támadj, mint bika a viadalon

emlékezz a jó öreg szívós ebekre
akik olyan jól állták a sarat
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun

ha nem hiszed
hogy nem voltak a téboly
határán kicsiny kis celláikban
mint ahogy te mostan

nők nélkül
élelem nélkül
remény nélkül

akkor még nem vagy kész.

igyál még több sört.
van idő.
ha nincs

az se baj
úgy is jó.

(egyéb versei)

Tehetségért aprópénz jár, tudom

Vladgyimir Viszockij