|
$Category.Name /> bejegyzései 
öreg barátunk
"Mikor már csak két hónap volt
vissza Norvégiáig, pánikoltam, ugyan mit fogok kezdeni az idővel, hiszen a
munka nem köt le, Anni meg csak zűrzavar, amivel jobb, ha nem törődök.
Kitaláltam, hogy megcsinálom az első verseskötetemet. Akkoriban írtam egy hosszú
darabot, ez lett a címadó: A farkasisten
évei. A farkasisten egyfajta mitikus alak lett nekem, benne összegeztem
minden kívülről és belülről rám törő sötétséget, a magányt, a pórusaimba
ívódott keserűséget, a tönkrement szerelmeket. Magát a félelmet is, általában,
mert gyerekkoromban azt képzeltem, hogy amíg alszom, egy óriási farkas jön a
szobába, elmegy az alvó család ágyai mellett (a háta magasabban van a lepedők
szintjénél) körbeszaglászik, persze megölhetne, de csak néz és ellenőriz minden
éjjel. Illett az északi mentalitásomhoz meg küllememhez is, Fenrir, a
farkasisten, aki megeszi a napot. Az Angol betegben is volt egy ilyen
démonalak, kevéssé ismert ókori egyiptomi istenség, Upuaut, az utak megnyitója,
aki átvezeti a meghaltak lelkét a felső világból az alsó világba. A főhős,
Almássy is Upuautnak képzelte magát, mivel a szerelme olyannyira tragikus véget
ért. A farkasistenbe pakoltam ezen kívül a megőrülésre vonatkozó aggodalmaimat,
a belső démonjaimat, a hallgatásomat, vagy a részegségnek azt a fokát, amikor
egyedül ülök, képtelenül a beszédre, mint egy darab kő, azután hazaindulok
valamelyik kényszerszállásomra, gyalogolok egyedül a neki szentelt utcákon, és
ez a félig vadállat, félig istenség végig a fülembe üvölt, és üvöltése a semmi.
A közöny-játékot, azt a kötelező
hajlamot, hogy kilúgozom inkább a dolgokat, hogy ne sebezzenek meg, végül azt
mondom mindenre, nem számít, nehogy elveszítsem, így persze azt érem el, hogy a
világon semmim sincs igazán. Ennek kapcsán el is meséltem Anninak az egész
dolgot.
Prága után egy hétig nem
kommunikáltunk. Akkor aztán felhívott, hogy mi van velem, én meg némi hümmögés
után egyszerűen letettem a telefont. Vonaton ültem, újra hívott, sírt, mondta,
Krisztián se törődik vele, nem tudja elmesélni neki, én is eltűnök, csak az nem
érdekel senkit, hogy vele mi van, ő mennyire egyedül érzi magát. Bocsánatot
kértem, megnyugtattam, mondtam, leszállok a vonatról, találkozzunk. Mondta,
nem, hagyjam, majd holnap, most menjek, érezzem jól magam.
Éppen Bandihoz tartottam,
tervezgetni Norvégiát. Mikor meséltem neki a nőt, csak felmutatott az égre,
éppen egy repülő szállt fölöttünk, kondenzcsíkot húzott maga után, „László, pár
hét, és itt sem vagyunk.”. Megnyugtatott.
Másnap Annival elmentünk a
parkba, kávéztunk. Próbáltam elmesélni neki a magam démonjait, a
közönycsinálást, meg mindent, szó szerint is említést téve a farkasistenről.
Vinnyogva röhögött. „Farkasisten, micsoda baromság, miért nem inkább
nyusziisten?” Aranyos volt, kibékültünk."
/Nézd, havasak a fák, tél van - részlet/
(Alice in chains: shame in you)
Layne Staley, az Alice in chains énekese, a legendás MTV unplugged koncerten, amikor már nem nézett ki valami jól (a grunge arkangyala ugyanis, természetesen, heroinista volt, 2002. ápr. 5-én meghalt túladagolásban)