Horváth László Imre blogja

sok jó csajt meg kell kefélned
és néhány kiváló szerelmes verset
is meg kell írnod

és jegyezd meg magadnak:
(1997-et írunk) és
nincs egyetlen picsa a földkerekségen
amely többet érne ötven dollárnál

ha lehetőséged van szeretni
akkor legelőször is magad szeresd
de légy tudatában
a totális vereségnek
függetlenül attól jó vagy rossz
dolog okozta

óvakodj a templomtól
a bároktól, a múzeumoktól
légy türelmes, mint
a hálóját szövő pók
a vereséget
és az árulást
halaszd minél későbbre

szerezz egy nagy írógépet
és amíg a szuterén ablakában
különböző lábak ide-oda szaladgálnak
kalimpálj erősen
verd, had keményedjen

emlékezz a jó öreg szívós ebekre
akik olyan jól állták a sarat
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun

ha nem hiszed
hogy nem voltak a téboly
határán kicsiny kis celláikban
mint ahogy te mostan

Kafka és a világ egyik legszebb szövege

Kereszteződés

Van egy furcsa állatom, félig macska; félig bárány. Örököltem, valaha apámé volt. Kifejlődni azonban csak nálam fejlődött ki, azelőtt inkább bárány lehetett, mintsem macska. De most egyformán van benne mindkettőből. Feje és karma macskára vall, nagysága és alakja bárányra; szeme mind a kettőre, mert rebbenő és vad, szőre is, puha és testéhez simuló, mozdulatai, melyek ugrándozók és osonók egyaránt. Napsütésben összegömbölyödik az ablakdeszkán és dorombol, a mezőn vadul futkároz, alig lehet újra befogni. Macskáktól menekül, bárányoknak nekirontana. Holdas éjszakákon a tetőeresz a legkedvesebb tartózkodási helye. Nyávogni nem tud, és a patkányoktól irtózik. A tyúkól mellett képes órák hosszat lesben lapulni, de soha, egyetlen alkalmat sem használt ki ölésre. Édes tejjel etetem, ezt szereti a legjobban. Hosszú kortyokban szívja magába ragadozófogain át.

Az állat természetesen nagy mulatság a gyerekeknek. Vasárnap délelőtt van a látogatási idő. Ölembe veszem az állatkát, és a szomszédság valamennyi gyereke körüláll. Olyankor a legcsodálatosabb kérdések hangzanak el, melyekre senki emberfia felelni nem tud: Miért csak egy ilyen állat van, miért épp az én tulajdonomban, s hogy már előtte is volt-e ilyen állat, és mi lesz, ha kimúlik, egyedül érzi-e magát így, miért nincsenek kicsinyei, mi a neve, és így tovább. Nem vesződöm a válaszadással, minden külön magyarázat nélkül beérem azzal, hogy megmutatom az állatot.

A gyerekek olykor macskát hoznak magukkal, egyszer két báránnyal jelentek meg. Ám várakozásukkal ellentétben elmaradt a felismerési jelenet. Az állatok nyugodtan nézték egymást állatszemükkel, és létüket kölcsönösen istenadta tényként nyugtázták.

Ölemben az állat sem félelmet, sem üldözési vágyat nem érez. Hozzám simulva érzi magát a legjobban. A családhoz húz, mely felnevelte. Nem valami különös hűség ez, hanem az olyan állat helyes ösztöne, amelynek bár számtalan sógorféléje van a földön, igazi vérrokona talán egy sem, s amelynek éppen ezért szent a nálunk lelt oltalom.

Olykor nevetnem kell, ha körülszaglász, lábaim közt átfurakszik, nem lehetne elkergetni se tőlem. Nem elég, hogy bárány és macska, még kutya is lenne. Egyszer, amikor (megtörténhet bárkivel) üzleti ügyeim s velük összefüggő más ügyek kapcsán nem leltem semmiféle kivezető utat, mindent legszívesebben veszni hagytam volna, s ilyen hangulatban ültem odahaza a hintaszékben, ölemben az állattal, láttam ám, ahogy véletlenül lenéztem rá, hogy szakállszőrén könnyek potyognak. Az enyémek, az övéi? Ebben a báránylelkű macskában emberi becsvágy is élne hát? - Nem sokat örököltem apámtól, ezt az örökrészemet viszont megnézheti a világ.

Megvan benne mindkétféle nyugtalanság, a macskáé, a bárányé, bármily különbözőek is ezek. Ezért azután nem fér a bőrébe. Felugrik néha mellém a székre, mellső lábaival a vállamra támaszkodik, pofáját a fülemhez dugja. Mintha mondana valamit, és akkor csakugyan előrehajol, és az arcomat lesi, látni akarja, milyen hatást tett rám közlendője. S merő szívességből úgy teszek, mintha megértettem volna valamit, s biccentek. Ilyenkor leugrik a földre, és körbetáncol.

Talán megváltás lenne a hentes kése ennek az állatnak, ezt azonban, örökrészem lévén, meg kell tagadnom tőle. Várnia kell tehát, míg magától ki nem száll belőle a lélek, még ha olykor mintha értelmes emberszemekkel nézne is rám, felhívással bennük a megértő tettre.

Plutarkhosz részlet

Putarkhosz kétkötetes történelmi monstrumja kétezer-valahányszáz oldalas igen alapos munka a klasszikus görög és római civilizációról, valamint az egész ókori gondolkodásról és világról, elképesztő részletekkel. Mindenféle mendemondák, tudományos fejtegetések, szokások, babonák leírása tarkítja a hadvezérek, államférfiak életének leírását. Íme az egyik kedvencem, mely a költészet hatalmáról szól, vagy inkább a kultúra állandó, szinte perverz jelenvalóságáról.

A peloponnészoszi háború egyik szakaszában nagy athéni haderő támadt Szicíliára, (ez a hadjárat a korban arányait és jelentőségét tekintve mondjuk Napóleon orosz hadjáratához hasonló) de vereséget szenvedtek és az egész sereg fogságba esett. A győztes szicíliaiak irgalmatlan kegyetlenséggel bántak velük, a legtöbb athéni katona elpusztult a fogságban.

"A legtöbb athéni betegség és szűkös élelmezés következtében elpusztult a kőbányákban, mert naponként csak két kotülé árpakását és egy kotülé vizet kaptak; sokat kiszöktettek és eladtak rabszolgának, mások mint szolgák családoknál húzták meg magukat. Amikor eladták őket, homlokukra bélyegként lovat sütöttek, és így a rabszolgasors mellett még ezt a megszégyenítést is el kellett viselniök.

Szerény és tisztelettudó viselkedésük nagy segítségükre volt, sőt sokan rövid időn belül visszanyerték szabadságukat, vagy ha gazdáiknál maradtak, igen megbecsülték őket. Mások Euripidésznek köszönhették menekvésüket; úgy látszik ugyanis, hogy a Görögországtól távol élő görögök közül főként a szicíliaiak rajongtak Euripidész költői műveiért. Ha utasemberektől kis részleteket, inkább csak ízelítőt hallottak műveiből, boldogan megtanulták, és megtanították másoknak is. Hazájába visszatérve, mint mondják, sok volt fogoly boldogan és hálásan mesélte el Euripidésznek, hogy azért bocsátották szabadon, mert elmondott néhány Euripidész-verssort, amire visszaemlékezett, sőt olyanok is akadtak, akik a csata után menekülve ételt és italt kaptak, amikor Euripidész egy-egy kardalát elénekelték. Még az a történet is igaz lehet, hogy amikor a kaunosziak kikötőjébe vetődött egy kalózok üldözte hajó, addig nem bocsátották be, amíg meg nem kérdezték a hajósoktól, hogy nem ismerik-e Euripidész néhány dalát, és csak mikor igenlő választ kaptak, engedélyezték a hajó beevezését a kikötőbe."

téged vígasztal, szórakoztat

Tanítások

Beszélgetés a kurvával

„mindjárt”, mondta, „ne félj”, elértünk a házhoz, kódot ütött be,

Az élet megfejtése

Hamvas Béla Karnevál című regénye. Ezt így le lehet írni. Meg meg is lehet vásárolni tízezer forintért, mit egyfajta speciális tárgyat (sőt itt részben fenn is van a neten). Ha már az ember unja azoknak az ömlengését, akik olvasták. Megküzdöttek vele és beavatottnak érzik magukat, mindenképp beavatottabbaknak azoknál, akik nem olvasták. Nagyon idegesítő embertípus, micsoda sznobéria, kérem, a falra másztam tőle, aztán egyikük kölcsönadta, nálam volt kábé egy évig, az első kötetet fél év, a másodikat két-három hét, a harmadikat talán néhány nap alatt olvastam el.
A Karnevál nagyon nehéz könyv, a legenda szerint az első három-négyszáz oldallal Hamvasnak az a szándéka, hogy lekoptassa azokat, akik az egészet nem veszik komolyan. Az első kötet leginkább Karnevál-szerű, mintegy cirkuszi seregszemle, rengeteg kitérővel, elvileg értelmetlenséggel, zűrzavarral.
Egy kisváros bonyolult élete elképesztő karakterekkel, nagyjából a Száz év magány zajlik le itt, csak egymás után tizenötször. Eleve prizmaszerű a regényfolyam, Hamvas szintetizálja nagyjából az egész világirodalmat (valamint erősen parodizálja, azonkívül tovább is gondolja).
Ez a második kötettől lesz nagyon gyanús, amikor kettéválik a főhős figurája, első világháború után két helyszínre kerül hadifogságba, egyik én az olaszokhoz, másik az oroszokhoz (a regény háttere részint és általában, kisebb-nagyobb kitérőkkel a magyar történelem a 19. század végétől az ötvenes évekig, természetesen óriási történelemfilozófiai műnek is felfogható).
Amelyik én az olaszokhoz kerül az Rejtő Jenő könyveket csinál végig zseniális szélhámosként, majd például Joseph Conrad A sötétség mélyén című művét, a másik én pedig Oroszországban átéli Tolsztojt, Dosztojevszkijt, általában az orosz regényirodalmat, utána Kínába, majd Tibetbe kerül szenvedni meg filozofálni stb.stb.
A harmadik kötetben ismét Magyarország, Budapest ostroma, ötvenes évek, új nemzedékek, új főhős, (Vidál - „aki lát"). Ekkorra letehetetlen a könyv, az eddigi oldalak elvégezték az aknamunkát, mondjuk a regényfolyam utolsó kétszáz oldala tényleg igazi karnevál, mintha egy uralkodó vendége lennénk. Nem akarok és nem is tudok további jellemzésbe vagy méltatásba merülni, ha valaki ezt a bejegyzést ennek gondolta, téved, íme a bizonyíték: szerintem Hamvas Béla: Karnevál című regényfolyama a világirodalom legnagyobb, összegző és beavató műve, megmagyarázhatatlan csúcsterméke, amit egy magyar ember írt, lehet hogy tényleg az ufóktól származunk vagy valami ilyesmi, ezek szerint. Van egy ilen mű tehát, ha valaki József Attila, Pilinszky stb. után kételkedik a mi népünk zsenialitásában: "milyen leleményes a mi dolgozó népünk, Pelinkán" mondta Virág elvtárs a hajában főtt krumpliról, nos, például az a raktáros sem volt semmi, aki a Karnevált megírta a Rákosi-rendszer idején, az asztalfióknak.

A következő részlet az első kötetből van, a zűrzavar és a kapaszkodás között mintegy előleg-jegyajándék (tűzijáték) az olvasónak, Barnabás Maximus polihisztor merengése az élet értelméről, főleg természetesen a hogyan ne csináljuk, és mit ront el mindenki, ámde egykét sorban a végén mégis, dühösen, hogy hogyan igen, és tulajdonképpen mit lehet ebbe az egészbe belenyugodva élvezni és szeretni.

"Ön bizalmatlan (...). Helyes. Legyen is. De ön ezt a bizalmatlanságot későn kezdi. ... azt mondom, önnek legelső sorban önmaga iránt kellett volna bizalmatlannak lennie. Akkor a legelső futóbolondnak nem ült volna fel, és nem került volna ebbe a fonák helyzetbe, amelyben jelenleg van.

Ön megindult, hogy önmagát megkeresse. A legelső induló vonatra felszállt, ide megérkezett, és ettől valamilyen eredményt vár. Először is, mi az ördögöt keres önmagán? De tegyük fel, ha valamiről valami sejtelme támadt, tegyük fel, mert én még ezt a lehetőséget is számításba akarom venni, és kellőképpen tisztelem is, akkor helyesen indult el ön? Milyen terv alapján? Mondja! Micsoda meggondolatlan ügybe sodorta önmagát? Végül pedig ismét az első esetre térek vissza. Ön, minden valószínűség szerint furcsa, az ön szavaival élve fonák elme. Önnek, uram, semmi, de semmi joga sincs önhöz pontosan hasonló elmék fölött ítélkezni. Érti? Semmi joga sincs.

A többi dolog aztán, folytatta Barnabás, mind ennek az egyetlen, mondjuk principiális kizökkenésnek magától értetődő következménye. Ön említést tett arról, hogy Toporján a vonaton az ő odakozmásodásáról szóló elméletét fejtette ki. Toporján ezt az elméletet, én tudom is, hogy honnan vette, általában mindenkinek el szokta mondani, akit el akar kápráztatni. Fölösleges külön hangsúlyozni, hogy én ezt az elméletet, a többi újabb keletű elmélettel együtt, novellisztikusnak tartom. De még az odakozmásodás-teória szerint is ön, uram, éppen olyan kozmás, mint a többi, és önnek is, mint a többinek, élete kizárólag az odakozmásodás körül forog.

Ah, nézzen meg egy ilyen arcot. Nekem igazán mindegy, hogy melyiket, Hoppyét vagy Auguszta Kornéliáét vagy Vermeránét. Nevezze meg valamelyiket. Laura? Legyen Laura, Kankalin Mátyásné, a város legelőrelátóbb és leggondosabb háziasszonya. Legyen ő. Én ismertem őt, mikor férjhez ment huszonöt évvel ezelőtt, egy kicsit szerelmes is voltam beléje, kihívóan szép és hiú nő volt, termete magas, csodálatosan szép szája volt, puha és húsos ajka, amikor nevetett, fogait feltárta, nagy és erős fogai voltak, kellemesen, sőt büszkén hajlott orra, nemes arc volt, és nézze meg most, milyen fakó és viaszos, milyen csaknem visszataszító és elzüllött arc ez. Nem mondhatja, hogy ezt az arcot talán Kankalin tette így tönkre, vagy más, esetleg gond, csapások, szegénység, a környezet, csalódás, betegség, nem, ezt még ő maga se merné mondani. Rajta kívül ezért az arcért senki se felelős, egyedül ő, igen, ő saját maga. Nézze meg szemében azt az alattomos rémületet, mi lett ebből az arcból, nézze meg orra alatt azt a megkeseredett fájdalmat, ajkának azt a fáradt és kedvetlen hajlatát, állának azt a bántóan éles, makacs és konok szögletességét. Régebben, emlékszem, állgödrének bájosan érzéki hullámos vonaláért rajongtam, és gyakran álmodtam arról, hogy ezt a minden bizonnyal illatos gödröt meg kellene csókolnom. A gödröcske eltűnt, az alsó ajak és az áll között most szigorú és merev vonal, mint az olyan nők arcán, akik megbuktak. Miért? Azt kérdem, hogy miért? És ismét azt, hogy miért? Ó, nem Kankalin és nem a szegénység és a gond és a betegség. Arcot az úgynevezett körülmények sohasem tudnak így eltorzítani és feldúlni, soha, önmaga húzta magát karóba. Nézze csak, itt a második hozzá hasonló arc, Améline tanárnőé, érzékileg talán kevésbé vonzó, de igen értelmes és világos arc. Abban az időben van éppen, amikor a szépség, az értelem, a világosság elkezd róla lefoszlani, és szeme, az okosan csillogó üde, sőt kíváncsi és nem szellemtelen szeme kezd olyan alattomosan rémült lenni, mint Lauráé, ajka elfárad, elkezd megkeseredni, arcán leülepszik a bosszú, az irigység, a méreg, a titkolt indulat, a féltékenység, a buta rigolya. Persze ön azt mondja, hogy Améline túllépte a kort, amelyben valakinek eszét elvehette volna, és ahhoz férjhez mehetett volna. Ó, nem. Nem ment férjhez, bár mehetett volna. Ez tény. De Améline ebből a tényből önmaga számára egész életére szóló kínzókamrát épített, és önmagát ennek a ténynek inkább képes feláldozni, semhogy lényének eredeti üdeségét megtartsa. Arcát ellepi az elrejtett fogcsikorgatás, amelyben önmagát részesíti, és mert vágya nem teljesült, önmagán áll bosszút. Ah, barátom, az olyan arc, mint Lauráé vagy Améline-é, engem minden alkalommal, ha látom, igen mély fájdalommal tölt el, és mondhatom önnek, én ilyenkor igen kevéssé vagyok olyan hangulatban, hogy ezeken a torz és elgonoszodott, kipuffadt és meghülyült, végeredményben tényleg hallatlanul komikus arcokon nevetni tudjak. Én, kérem, nem vagyok azon a véleményen, hogy az öregedés okvetlenül eltorzulással és elcsúfulással jár együtt, mert el tudom képzelni, hogy az arc megérik, fiatal báját ugyan elveszti, de ráncai éppen olyan szépek és vonzóak lesznek, mint gödrei és színei voltak, és szemében nem ég az az anonim borzalom, és nem keserű, és nem válik mohóvá, sem pedig egészen idióta módon bosszúállóvá és az őrülettel határosan kegyetlenné. Az olyan arcra, mint Lauráé, én önmagamat már nem merném rábízni. Hitvány és aljas arc. Gonosztevő arc, amelynek felháborító gyönyöre, hogy önmagát és mást szenvedni lásson. És Améline-é is előbb-utóbb ilyen lesz, mint Auguszta Kornéliáé és az öreg Fillérnéé már ilyen. Mi történik ezekkel az arcokkal, kérdi ön? Ah, uram, olyasvalami történik, ami cseppet sem nevetséges, bár a mi konvencionális életünkben ezt rendesen nevetéssel szoktuk elintézni, és azt mondjuk, hogy szegény bolond. Igen, bolond Kesző Benjamin is kérdezősködéseivel, Kesző Bertalan is koldusszólamaival, Kesző Domonkos is a temetéssel és a zászlóval, Toporján is látogatásaival, Hoppy Lőrinc is mászolygásával, Episztemon is kleptomániájával, bolond vagyok én is harminc- vagy hány ezer kötet könyvemmel és ön is, hogy önmagát keresi, és Flóriánnak, ennek a notórius fantasztának felül, és azt, hogy ön Fillér Majoránna és Jonathán vagy Mandula Mózes tábornok fia, elhiszi. Bolondok vagyunk mindnyájan, és ez a bolondság lassan, igen lassan, de annál biztosabban arcunkról lenyúzza mindazt, ami nyugodt és arányos és vonzó és tiszta és világos és értelmes és ami kortól teljesen független, és arcunkat sötétté és szögletessé és eltorzulttá és megkínzottá és kegyetlenné teszi, s az arc itt megkeményedik, ott feldagad, az orr obszcén lesz, a száj olyan, mint a bélcsatorna nyilása, az orcák szeméremsértően kipuffadnak, a szem sunyi és mohó, a homlok fényét elveszti, az áll olyan lesz, mint a kés, a vonások között a lemoshatatlanul piszkos fájdalom, reménytelenség, hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta. Képes lenne ön ezeken a szánalomraméltóan megriadt lényeken nevetni? De képes lenne ezeken a pojácákon nem nevetni? Akár hiszi, akár nem, számomra a dolog néha nonszensz. Nem valóság. Kísértetek. Persze magamat is beleszámítva, mert ha én magamat ebből a kísértetjárásból kivonnám, az egész dolog nem lenne korrekt. És én most, kétségtelenül didaktikus pátosszal, de ez az egyetlen, amit az ön érdekében tenni tudok, azt mondom, kérem önt, abból az egyetemes akár értelmes, akár értelmetlen felfordulásból, ami emberi élet és történet, önmagát ne vegye ki, és ne higgye, hogy önnek talán különleges elbánásban lesz vagy van része, és kivétel, és ön az egyetlen ember, akire az, ami a többire vonatkozik, nem érvényes. Ez, kérem, inhumánus magatartás, és nézetem szerint minden arc összetöretésének és eltorzulásának és feldúlásának és elcsúfulásának és tragikomikus maszkká való változásának egyik legelső és legfőbb oka. Nem kivétel. Ó, Laura azt hitte, hogy ő kivétel. Améline is azt hitte. Nézze meg őket. Mivé tette őket az a hit, hogy ők kivételek. Nézze meg arcukon azt a sértődöttséget. Nézze, hogy meg vannak bántva. Milyen rosszul palástolt méltatlankodással járnak itt közöttünk, és mennyire zokon veszik tőlünk, hogy őket nem részesítik abban a különleges elbánásban, amely őket, nézetük szerint, megilletné. Én, kérem, minden csepp véremmel tiltakozom az ellen az életberendezkedés ellen, amely abból áll, hogy az ember önmagát, mint a külső világ és a másik ember által ejtett sebet hordozza, és tele van panasszal és váddal és siralommal, és érzékenykedik és finnyás, és kéreti magát és sóhajtozik és gyanakszik és duzzog, és ajkát kihívóan öszszeszorítja és elhallgat és vállat von és nem szól és dünnyög, és a sarokba vonul pityeregni, és reszkető szájjal hebereg, aljas komédia ez, kérem, mert mondja, mi az ördögtől van ennyire megsértve, mit panaszkodik és vádaskodik és gyanakszik és szipákol és érzékenykedik, és miért duzzog a boldogtalan! Mindegyik azt hiszi magáról, hogy félreismerik, azt hiszi, hogy a többi hülye vagy zsivány, mert őbenne nem látja meg azt a páratlant és azt a nagyszerűt, amilyen még soha nem volt és nem is lesz, ahelyett hogy abba, ami előtte fekszik, belemarkolna, hogy élvezné a szépségnek és az egészségnek járó hódolatot, a művészeteket, a szenvedélyek melegét, a nemesedett szokásokat, a civilizáció rendezett életmódját, az ételeket, az öltözködés örömét, a barátságos közösségeket, a természetet, képességeinek adományait, a véletlent, az ünnepet, munkájának eredményeit, az emberek tulajdonságainak sokszerűségét, ahelyett, igen, elzárkózik és félrevonul, és orrát felhúzza, környezetének szemrehányásokat tesz, és indulatos és makacs és kényeskedik és rigolyás, és elkezdi azt nem enni, és ó, nem, ő kék ruhát igazán nem visel, azt az embert nem kedveli, titokban elégtételeket kohol és ingerült és goromba, közömbös és monomániás, ettől persze megbutul, és már nem tud semmi másról, csak hogy őt állandó bántalom éri, és jönnek a mély és keserű ráncok, jön az étvágytalanság, a rossz emésztés, a haj hullani kezd, az áll megkeményedik, az orr felpuffad, a szeme megriad, az ajka komisz, hiába mázolja festékkel, egyre gonoszabb és szenvedőbb, és egyre inkább pojáca és halotti maszk és chiméra és embertelen és csúf és tragikus és hallatlanul nevetséges."

öreg barátunk

"Mikor már csak két hónap volt vissza Norvégiáig, pánikoltam, ugyan mit fogok kezdeni az idővel, hiszen a munka nem köt le, Anni meg csak zűrzavar, amivel jobb, ha nem törődök. Kitaláltam, hogy megcsinálom az első verseskötetemet. Akkoriban írtam egy hosszú darabot, ez lett a címadó: A farkasisten évei. A farkasisten egyfajta mitikus alak lett nekem, benne összegeztem minden kívülről és belülről rám törő sötétséget, a magányt, a pórusaimba ívódott keserűséget, a tönkrement szerelmeket. Magát a félelmet is, általában, mert gyerekkoromban azt képzeltem, hogy amíg alszom, egy óriási farkas jön a szobába, elmegy az alvó család ágyai mellett (a háta magasabban van a lepedők szintjénél) körbeszaglászik, persze megölhetne, de csak néz és ellenőriz minden éjjel. Illett az északi mentalitásomhoz meg küllememhez is, Fenrir, a farkasisten, aki megeszi a napot. Az Angol betegben is volt egy ilyen démonalak, kevéssé ismert ókori egyiptomi istenség, Upuaut, az utak megnyitója, aki átvezeti a meghaltak lelkét a felső világból az alsó világba. A főhős, Almássy is Upuautnak képzelte magát, mivel a szerelme olyannyira tragikus véget ért. A farkasistenbe pakoltam ezen kívül a megőrülésre vonatkozó aggodalmaimat, a belső démonjaimat, a hallgatásomat, vagy a részegségnek azt a fokát, amikor egyedül ülök, képtelenül a beszédre, mint egy darab kő, azután hazaindulok valamelyik kényszerszállásomra, gyalogolok egyedül a neki szentelt utcákon, és ez a félig vadállat, félig istenség végig a fülembe üvölt, és üvöltése a semmi.
A közöny-játékot, azt a kötelező hajlamot, hogy kilúgozom inkább a dolgokat, hogy ne sebezzenek meg, végül azt mondom mindenre, nem számít, nehogy elveszítsem, így persze azt érem el, hogy a világon semmim sincs igazán. Ennek kapcsán el is meséltem Anninak az egész dolgot.
Prága után egy hétig nem kommunikáltunk. Akkor aztán felhívott, hogy mi van velem, én meg némi hümmögés után egyszerűen letettem a telefont. Vonaton ültem, újra hívott, sírt, mondta, Krisztián se törődik vele, nem tudja elmesélni neki, én is eltűnök, csak az nem érdekel senkit, hogy vele mi van, ő mennyire egyedül érzi magát. Bocsánatot kértem, megnyugtattam, mondtam, leszállok a vonatról, találkozzunk. Mondta, nem, hagyjam, majd holnap, most menjek, érezzem jól magam.
Éppen Bandihoz tartottam, tervezgetni Norvégiát. Mikor meséltem neki a nőt, csak felmutatott az égre, éppen egy repülő szállt fölöttünk, kondenzcsíkot húzott maga után, „László, pár hét, és itt sem vagyunk.”. Megnyugtatott.
Másnap Annival elmentünk a parkba, kávéztunk. Próbáltam elmesélni neki a magam démonjait, a közönycsinálást, meg mindent, szó szerint is említést téve a farkasistenről. Vinnyogva röhögött. „Farkasisten, micsoda baromság, miért nem inkább nyusziisten?” Aranyos volt, kibékültünk."

Layne Staley, az Alice in chains énekese, a legendás MTV unplugged koncerten, amikor már nem nézett ki valami jól (a grunge arkangyala ugyanis, természetesen, heroinista volt, 2002. ápr. 5-én meghalt túladagolásban)

Laci egyik régi verse (és mániája)

Kortyok a cigaretta személyes
füstjéből, a bor más lélegzése.
Pulóvered mint egy babán,
dacos színű kék szemeid.
Velem, most. A szabad, pontos semmi.
Kinyúlok, megragadlak, azt mondom,
ami ostobaság, hogy látod, néha
meg tudom fogni saját
életemet a kezemmel.
Részegen lefoszlik rólunk
az etika, mint sebekről a rossz
kötés, nincsenek körülményeink.
Tanulmányozol. Hozzám beszélsz.
Néhány szavad elteszem,
szükséges, személyes tárgyakat
zsebbe asztalról, aztán
indulunk. Egyensúlyozok tovább,
hátamon félresikerült sorsdarabbal, veled,
hangya nála nagyobb bábbal, saját magával,
viszem, fogalmam sincs, miért és hova.

„Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul. Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek, de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb halászok közt akad néhány, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemű szóval illeti. Ezek a fiatalok úsztatóbóját kötnek a fonalukra, úgy halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak, amikor jól lehetett keresni a cápamájjal. Úgy beszélnek a tengerről, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete. A hold változásai is úgy hatnak rá, mint az asszonyokra - gondolta."

Van Gogh itt bizonyítja, hogy Platónnak talán nem volt igaza, mikor a művészetet hazug marhaságnak tartotta, kettős mimikrinek, utánzásnak, mert már a valóság is csak másolat, azt minek még silányabban vagy akár ugyanúgy is másolni. De ez a kép valahogy maga a tenger (mint ahogy például Pilinszkynek ez a verse is), és a tenger meg egyáltalán nem valóságos, olyan mint a tűz, aminek lobogására, mint Borges írja, „emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül”, hát a tengerre sem, a tündöklő pusztaságra, „amely ismeretlen dolgok titkos jegye / s a vikingek sírfelirata,”. Meg persze nő.

Az angol beteg

Moziban beszélget két moly. Vége a filmnek, azt mondja egyik moly a másiknak: „Nem tudom, a könyv valahogy jobb volt". Valamint a klasszikus anekdota, Passió c. film után egy lány a barátjához: „Hú, tök jó volt. Vajon kiadják könyvben is?"

Az angol beteget először nyilván filmen láttam, nem mondhattam, hogy jobb a könyv, mert akkor még le se fordították, meg életem egyik legnagyobb filmélménye volt, bőgtem, mint egy óvodás, és még megnéztem kétszer. (Ennyiszer adták a Paksi Művelődési Központban, kábé nyolcadikos lehettem. Érdekes, hogy már akkor is azonosultam Almássy nyomorával, meg így képzeltem el a szerelmet, amiről finoman szólva még fogalmam sem volt, és nem is lett igen sokáig, bár én mindig igyekeztem azt hinni. Voltaképp az egyetlen áldott légüres, boldog tér az ember életében hattól-tizenkét éves korig, a kisgyerekkor-freud-pokol szakasz és a kamaszkor közti legózós, biciklis, Egri csillagokat olvasós béke, amit egyik pillanatról a másikra a kövek alól meg mindenhonnan előbukkanó lányok örökre tönkretesznek. Na mindegy).

Egy évre rá jelent meg a könyv, karácsonyi ajándéknak kaptam. Átrágtam magam rajta, inkább a történetre figyeltem, elég nehéz szöveg. Aztán valahogy véletlenül megint elolvastam középiskola vége felé, és akkor már harmadjára is, mondatonként szürcsöltem már, rájöttem mennyire lírai az egész szövete. Hogy nem éppen nyálregény, hanem komoly szépirodalmi alkotás. Olyannyira, hogy végül ebből írtam a szakdolgozatomat magyar szakon (ha valakit érdekel, elküldöm e-mailban). Ondaatje a kanadai irodalom talán legnagyobb alkotója, Nobel-díj várományos, még az Anil és a csontváz című regényét szereztem meg, az is igen jó. Nagyon szépen fordítják magyarra, M. Szász Anna és Szász Imre munkájának maximális tisztelettel adóznék ehelyütt.

Szakdolgozathoz már azt hiszem kilencedjére olvastam. Vannak szakaszai, melyeket nagyjából kívülről tudok, főleg a sivatagi és kairói jeleneteket. De nagyon érdekes a többi szál is, ami a filmben elsikkadt, például az indiai utász figurája, (a regény tíz fejezetéből három kizárólag vele foglalkozik, míg Almássy egész történetével négy fejezet). Rendkívül képszerű, kifejezetten szép regény, Ondaatja célzatosan sűrű, erős szöveget csinál, egészében a líra szabályai szerint működteti.

Az a régi Hérodotosz örökzöld. Dúdolni és énekelni azt a dalt újra és újra, vékonyabbra kalapálni a sorokat, hogy belehajlíthassuk a saját életünkbe."

Ez a könyv tehát az egyik, aminek olyan vékonyra kalapálódtak a sorai, hogy belehajlottak a saját életembe folyton. Az Upuaut-farkasisten dolog, vagy akár ahogy most blogot írok, az is, ma jutott eszembe, olyan, mint Almássynak a Hérodotosz-könyve, amibe mindent beleragasztgatott, képeslapot, festményt az Úszók barlangjából, fényképet, jegyzeteket, voltaképp persze főleg szétjegyzetelte, és dupla vastagsága lett az eredetinek, nem is lehetett becsukni, és hát szerelembe is úgy esett, Katharine kölcsönkérte tőle a könyvet és felolvasta belőle Kandaulész és Gügész történetét.

"Vajon azért hallgattam mindig is zenét, mert szomorú vagyok, vagy azért vagyok szomorú, mert mindig zenét hallgatok?" teszi fel a kérdést Hornby a Pop, csajok, satöbbiben, nekem is ilyen Az angol beteg, nem tudom eldönteni, valahol mindig ezt másoltam-e, vagy eleve ilyen vagyok és azért szeretem, mert ennyire passzol hozzám (azért remélhetőleg nyilván az utóbbi). Megjegyzendő egyébként, hogy nemcsak szerelemről szól, hanem például az egyik legdurvább háborús regény is, amit valaha olvastam, talán csak Malaparte: Kaputt című könyvét mérném hozzá második világháborús témában.

Tehát elég fontos nekem Michael Ondaatje Az angol beteg című regénye, akit eddig megtérítettem vele kapcsolatban, mind azt mondta, hogy teljesen én vagyok ez a könyv (sőt, előfordult, hogy valaki épp emiatt nem bírta elolvasni).

„Hogyan magyarázzam el őt? Kezemet használva? Ahogy fel tudom vázolni a levegőbe egy plató vagy egy szikla alakját? Csaknem egy éven át része volt az expedíciónak. Találkoztam vele, beszélgettem vele. Mindketten állandóan a másik jelenlétében éltünk. Később, mikor felfedeztük a kölcsönös vágyat, ezek a korábbi pillanatok visszaözönlöttek a szívbe mostmár sugallatosan, egy kar ideges szorítása egy sziklafokon, tekintetek, amelyek észrevétlenek maradtak, vagy félremagyarázódtak.

Akkoriban ritkán kerültem Kairóba, egy hónapra, háromból. Az Egyiptológiai Osztályon dolgoztam a saját könyvemen, Récentes Explorations dans le Désert Libyque, s ahogy teltek a napok, mind közelebb és közelebb kerültem a szöveghez, mintha a sivatag valahol ott lenne a papíron, annyira közel, hogy még a töltőtollból kibukkanó tinta szagát is éreztem. És eközben küszködtem Katharine közelségével, megszállottabban, ha őszinte akarok lenni, az ő lehetséges szájával, a térdhajlat feszességével, a has fehér síkságával, mint az írással, s közben írtam rövid, hetvenoldalas könyvemet, tömören és célratörően, kiegészítve útvonalak térképével. Képtelen voltam testét eltávolítani a papírról. Neki szerettem volna ajánlani a monográfiát, a hangjának, a testének, amely - úgy képzeltem - fehéren emelkedik ki az ágyból, mint egy nagy íj, de a könyvet a királynak ajánlottam. Abban a hitben, hogy ez a megszállottság gúnyt és leereszkedően udvarias, zavart fejrázást vált majd ki Katharine-ből.

Kezdtem sokkal szertartásosabban viselkedni a társaságában. Természetem sajátossága. Mintha félszeggé tenne egy korábban feltárt meztelenség. Európai szokás. Nekem természetes volt - miután belefordítottam őt különös módon a sivatagról szóló szövegembe -, hogy most jelenlétében fémöltözékbe bújjak."

„És mindazon törzsek nevei, a hithű nomádoké, akik a sivatag egyhangúságában vándorolnak és fényt és hitet és színt látnak. Ahogy egy kő, egy talált fémdoboz vagy csont kedvessé válik és örökkévalóvá az imában. E földnek ilyen dicsőségébe lép be most ő és válik részévé. Úgy halunk meg, hogy szeretők és törzsek gazdagságával telítődünk, ízekkel, amelyeket lenyeltünk, testekkel, amelyekbe belehullottunk és felúsztunk bennük, mint a bölcsesség folyóiban, személyiségekkel, amelyekre felindáztunk, mint a fára, félelmekkel, amelyekben elrejtőztünk, mint barlangokban. Szeretném, ha mindezt jelölnék a testemen a halálom után. Hiszek az ilyen térképészetben - ha a jeleket a természet rajzolja, nem csak felírjuk magunkat egy térképre, mint gazdag férfiak és nők nevét épületekre. Közösségi történelem, közösségi könyv vagyunk. Nem birtokolnak és nem vagyunk monogámok ízlésünkben és tapasztalatainkban. Csak arra vágytam, hogy olyan földön járjak, melyről nincs térkép.

Kivittem Katharine Cliftont a sivatagba, a holdfény közösségi könyvébe. A kutak suttogásai között voltunk. A szelek palotájában."

Hírek, kötet, mottók

2007. május körül kezdtem írni a kötetemet. Nem tudtam mit kezdeni az időmmel, két hónapom volt, amíg Norvégiába nem megyek örökre (öt nap lett belőle, majd elmesélem), kínlódtam, hogy lefoglaljam magam, akkor már volt egy raklapnyi versem, hát nekiálltam összerakni könyvet.

Az első cím az „A farkasisten évei” volt, tekintve, az azonos hosszú vers miatt, gondoltam eköré szervezem. Első ciklusok a szerelmes versekből, aztán meg szomorú Laci kalandjai, továbbra, végig.

Telt-múlt az idő. Nagyjából minden eltűnt, ami körülvett az első verzió megírásakor. Az anyag maradt, de rengeteget változott, 70-80%ban kicserélődött.

Kezdve a címnél, amire a bátyám például azt mondta, hogy baromság, olyan mint valami horrorfilm címe, ilyen verseskötetet ki olvasna el. Hát ez igaz. Lett az „Az örvény közepén csend van” tavaly nyáron, mert akkor írtam azt a verset, meg úgy éreztem, na, ez a lényeg. A mostani cím „Leviatán”, mert nyár végétől nagyjából a mai napokig írtam egy „Leviatán” című verset, levelet Joszif Brodszkijnak, ebből lett a kötet utolsó ciklusa, a cím egyszerűen „Levelek Joszif Brodszkijnak” viszont a kötet meg „Leviatán”, mert egy beláthatatlan ilyen lebegő szörnynek látom részint, ami persze lehet egy kékbálna is, akit mindenki félreért, mindegy, lényeg hogy valami óriási test ami szétterül az űrben vagy a tengerben, néha meg-megmozdul, így látom az eddigi, mittomén, a lírámnak ezt a tömbjét, meg amúgy is vonzódok a szörnyekhez.

Úgy néz ki most, hogy ötvennyolc oldal, több mint két év munka, mondjuk az eddig megírt használható verseim fele, büszke vagyok hogy tudtam húzni, selejtezni szigorúan, persze volt rá időm. Idén már szeretném kiadatni, huszonnyolc évesen jó lenne felkerülni a térképre, amin sokan tizenéves koruk óta fent vannak. Sikerült összehozni egy elfogadható publikálási listát, Hermann Peti festőművész barátom besegít grafikával, tehát részemről nagyon bizakodó vagyok.
A blog fülébe, vagy mi ez, a "Raszkolnyikov" című versem végét írtam be mottónak, de gondoltam kiszedek a kötetből ízelítőnek egykét részletet még, amit a blog mottójául tehettem volna. („fogadják szeretettel – főleg a lányok” Laár)

”Biztos van egy-két olyan dolog,
amiről másoknak én jutok eszébe.
Pont én, csakis én.

Ritkás hajam van, világosszőke,
amikor tiszta, mintha egy darab

nap került volna a fejemre.
A szemem nem kék, mint szeretném,
zöldes akár egy gyerekkorból

annyi szennyező anyagot engedett
bele a mögötte felépült
gyár, az agyam.”

”Elszámolás. A szőnyeg egykor
tiszta volt. „Bejártál cipővel, mi?”
Itt meg üres befőttesüvegek
sorban, nézd, anya, bennük
penész lett, figyel a semmi.
Koszból lettünk, kosszá leszünk,
káoszból káosszá.
Rend keretei, boldogság olcsó,
giccses rámái testünk, agyunk,
nem hagynak teret a képnek,
amit csak szolgálniuk szabadna,
amiről hinnénk, annak születtünk.”

Apokrif, 2007. nyár

"Voltak pillanatok az építkezésen, amiket nem fogok elfelejteni. Ajtóhordás közben, délután kettő fele, Bandival (talán Nándi is ott volt) ücsörögtünk és cigarettáztunk az egyik, Király utcára néző teraszon. Akkor valahogy azt mondtam „jó volna egy tisztességes élet” Bandi meg valami hasonlót morgott meg bólintott.

Már szeptemberben lehetett, viszont még hőség volt kint, gyönyörűen sütött a nap, azt hiszem szombaton, mert nagyon kevesen voltunk, Halász Viktorral egész nap együtt legozhattunk az ajtókkal, ebédszünetre se mentünk le (pedig azt nagyon szerettem, hatalmas étvágyam volt a melótól, és félóra nyugalom, táplálkozás után kávé és cigi). Most nem mentünk le, tetőtéri teraszos lakásban dolgozgattunk, közben beszéltünk irodalomról, mondta, miket fog szavalni színművészeti felvételin, aztán valahogy Pilinszkyről dumáltunk, ő is nagyon szerette az Apokrifet, tőle kaptam egy felvételt, amin János maga mondja el, Viktor zseniálisan tudta utánozni. „Egyébként itt van nálam, nem hallgatjuk meg?” - kérdezte, én meg mondtam, persze.

Kimentünk a teraszra, rágyújtottunk, megfeleztük a fülhallgatót, és hallgattuk, ahogy Pilinszky mondja a nagy verset, a kedvenc versemet, aminél kérlelhetetlenül tragikusabbat és szebbet nem lehet csinálni. Hallgattuk a hőségben, az építkezés közepén, néztük Budapest tetőit, a közeli Bazilika tornyát, cigarettáztunk, lebegtünk a terasz korlátjának dőlve. Hallgattuk a vékony, reszkető férfihangot, aki az ember minden fájdalmát és elhagyatottságát pontosan és kedvesen elmondta nekünk. Amikor vége lett, megköszöntem Viktornak, ő meg nekem, folytattuk a munkát."

"Esztendők múlnak, évek, ..."

Mostanában könnyen és gyorsan írtam erős, ugyanakkor igen rossz verseket. Sokat olvasok, erre legalább rászoktam. Nem valami fegyelem ez, inkább az ellentéte, zömmel az időmet kezelem így, ami a munkám és az életemben tátongó alapvető hiányok miatt, olyan, mint valami Borges-féle Alef, végtelen, vagy mint Pilinkszy tükörtermei, összevissza lehet benne mászkálni, és persze elveszni, nade ezt már megszoktam. Vagyis talán kezdem megszokni, kénytelen vagyok a szolgálatomba állítani egzisztenciám teljesen abnormális jellemzőit, egész jól megy.

Érdekes, hogy éppen a szerelem szembesít a legjózanabb problémákkal, azzal, hogy mint átlagember, mit érek, a világ koordinátái között. És persze időről időre a szerelem mint a falat kenyér, és itt nem a kellemes, könnyű verzióra gondolok, hanem a legpusztítóbb, kilátástalan, nyomorult szerelemre, ami kifordít önmagamból, ellenem fordítja az időt, a világot, és mindent. Aminek intenzitása miatt veszítem el azt amit-akit szeretek, ami szánalmassá és félelmetessé tesz engem, és végtelenül kiszolgáltatottá. És láncra fűzi a többi érzelmet is, legszélsőségesebb dózisban érzek a szerelem nyomán haragot, gyűlöletet, féltést, aggodalmat, szeretetet, büszkeséget, alázatot, mindenfélét összevissza. És végül még közönyt is, hiszen a közöny legdöbbenetesebb pillanata egy ilyen szerelemre való visszagondolás, az akkori események nézegetése itt belül, melyek az érzelmek nélkül olyanok, mint a rézkarcok. Talán kezelhetetlen, túlhasznált giccs az idő múlása, ezért élesebb döbbenet a későbbi közöny jelenléte, hogy maradéktalanul elmúlhat az ilyesmi intenzív minden.

Ezt azért szeretném lekerüli, valamit megmenteni, ami nem fogy el, igazolja ezeket az időket, nyilván olyasmit, amihez senkinek semmi köze, csak nekem (ami megint hazugság, csak nem értem még miként). Felvállalni és nem menekülni előle, de nem is őrjöngeni a létezésétől, felelősen megtartani magamban, úgy érzem ez az érettség valamiféle jele lenne. Lehetséges, hogy minden energiámat arra kéne fordítsam, hogy küzdjek saját magam fatalizmusa ellen. Elengedni dolgokat és megtartani dolgokat.

Annyit az írásról is tudok, hogy nem ejtőernyővel dobnak le verseket, hanem egy jó darab évekig készül, mert évek alatt vagyok képes mondjuk tízszer újra ránézni, ellenőrizni, tehát tízszer újra megírni, még ha csak vesszőket is változtatok. Mostanában könnyen és gyorsan írtam erős, ugyanakkor igen rossz verseket. Sebem a világ, és én foggal-körömmel esek neki ilyenkor, vagy üvöltök, mennyire fáj. Ami ugye nem vers. Bizonygatni, hogy egy kisgyerek vagyok üvegmagányban (mint mindenki). Egy idegesítő lánnyal beszéltem msnen, vagyis kérdezgetett, én meg kérdeztem, hogy minek kérdezget, ő meg mondta, hogy mert szeret, én meg, hogy minek, ő meg, hogy érez valami perverz vonzalmat irántam, én meg, hogy látja, ez a baj, hogy mást nem éreznek irántam soha, nem is lehet, csak ezt, ő meg, hogy szadista vadállat vagyok mindenkivel akit szeretek, én meg mittomén, talán helyeseltem, mert végülis többé-kevésbé mindig így is alakul. Ami ugye megint nem vers, bizonygatni, hogy legalább perverz vonzalmat érdemes irántam érezni, vagy hogy tudok bántani valakit.

De eltelik majd az idő, és szép versek lesznek hónapok, évek, után .„Esztendők múlnak, évek, s a remény - / mint szalma közt kidöntött pléhedény.”. Szintén Pilinszkynél olvastam a napokban (egy róla szóló szimpla életrajzi kötetben, amit a számomra fontos, érthetetlen nő adott kölcsön anno, teljesen véletlenül), ezt nyilatkozta: "Isten teremtő aktusát lemondásssal utánozzuk. A szellemi alkotás centrálisan lemondás az életről. Aminek külső képe - de már az alkotás szintjén - beöltözés a dolgokba, a tények szegénységébe." Jó ez a tények szegénysége, elképzelem ahogy Pilinszky a madárhangján mondja, mondjuk közben igazgatva a sálját, de persze egyébként, igen, olyan három mondat ez, amin egy életen át lehet merengeni, beillesztve a többi merengenivaló közé, valami jó helyre.

Tehetségért aprópénz jár, tudom

Vladgyimir Viszockij

Nem szeretem a halálos véletlent,

Az élettől én el nem fáradok,

Nem szeretem az őszt, a telet, a nyarat,

A tavaszt sem, amikor beteg vagyok.

Én nem hiszek az ünnepélyességben,

A hideg cinizmust sem szeretem,

És ha vállamon át leselkedve,

Levelemet olvassa egy idegen.

Nem szeretem a félig kimondott szót,

Azt sem, ha félbeszakítanak,

Vagy, ha hátulról kapom meg a golyót,

Ellene vagyok puskának és kardnak.

Túl sok a gőg, az önimádat,

Csütörtököt mondtak mind a fékek,

Dühít, hogy a"becsület" szót elfeledték,

S a rágalom számít dicsőségnek.

Amikor letört szárnyakat látok,

Nincs bennem sajnálat, nem szeretem

Sem az erőszakot sem a gyávaságot,

Csak Krisztust siratom a kereszten.

Nem szeretem magam, amikor félek,

Nem tűröm, ha ártatlant gyötörnek.

Nem szeretem, ha a lelkembe másznak,

S még kevésbé azt, ha bele köpnek.

Minden arénát, porondot utálok,

Tehetségért aprópénz jár, tudom,

Történhetnek velünk nagy változások,

Megszeretni én ezt sosem fogom.