Borges bejegyzései

Danteolvasó Laci -jegyzet

Az Isteni színjátékot olvasom a napokban/hetekben, közepén járok, purgatórium, kezdek megtisztulni. Ez egyébként annyira nem is vicc, mivel van olyan hatása a könyvnek, hogy az ember megy a fény felé.

A Pokol elég ütős horror volt (egyébként csináltak belőle számítógépes játékot, tegnap véletlen megtaláltam youtubeon a trailerét, vicces, Babits keze nyoma nincs épp rajta, kedvencem benne a "Dante, you never get the girl!" Dante egy zúzógép lovag nagy kaszával:).

Komolyra fordítva a purgatórium tényleg megtisztulás és inkább filozofálás a bűnről (szinte limonádé büntetés a pokol után, ami itt van, meg némi, "ezek megúszták" élmény. 

Általában alaperővel van megszerkesztve az egész mű, döbbenetesen jó alkotás-alkotmány. Valamint Dante 1300.-ban kicsit megállította az időt, és mindent ami addig volt mítoszok, sztorik, enigmák, elméletek, szépen felsorolja (néha csavar egyet rajta), rendszerezi, egy komoly és voltaképp elég élhető keresztény világrendszert rakva össze. Kicsit talán Itáliából meg a saját jelenének ismerőseiből van sok. És hát eleve annyira azért nem veszettül könnyű szöveg. Viszont persze lenyűgözően gyönyörű, ebben főleg a nagy Babitsé az érdem, legalábbis nekem, aki magyar nyelven olvasom . Imádom Babits zsenijét, a fordításait (jó, csak Baudelaire-t olvastam tőle, dehát az az egyik kedvenc versem, az Előhang, témájában egyébként hasonlít a Pokolhoz, eszembe is jutott, olvasva most a Poklot).
Nem elemezni akarok, nem is tudnék még, nem hiszem hogy fogok. Borgest majd újraolvasom, sok esszét írt Dantéról, hogy végre megvan maga a Mű is, biztos érteni fogom azokat is (és gyanítom anyázok és zokogok a gyönyörtől majd).
Szóval, egy nagy tartozást törlesztek éppen, és egy nagy utazásban veszek részt. Az alábbi kis részletet ma a Paks-Budapest buszon értem el, gondoltam, kivonatnak éppen megfelelő ide, önmagában is nagyon ütős.
Hogy sznobériám és újkeletű önképzési mániám (ugyanaz) tovább fűzzem, az Aeneast is muszáj lesz elolvasni, attól kicsit parázok. Hát még Lucanus Pharsalia-jától, de azt meg a regényhez/szakdolgozathoz kell, nincs választásom. (Utóbbit ilyen csoda -szinten sikerült megszerezni antikváriumban mikor ott dolgoztam, tavaly nyáron, 19. században fordította le valami  amatőrköltő-profilatintanár arc, olyan is a nyelvezete, dehát.)

Egyéb kelták, vikingek - egy kedvenc vers

A NAGYLELKŰ ELLENFÉL
[EL ENEMIGO GENEROSO]

Magnus Barfod az 1102. esztendőben általános támadást indított Írország minden tartománya ellen; mondják, hogy a halála előtti estén a következő üdvözletet kapta Muirchertachtól, Dublin királyától:

Arany és vihar küzdjön a te seregeidben, Magnus Barfod.
Szerencse kísérjen csatádban holnap birodalmam földjén.
Kardok szörnyűséges szőttesét szője királyi kezed.
Vörös hattyú legyen étkük a kardoddal szembeszegülőknek,
Lakassanak jól dicsőséggel és vérrel a te számos isteneid.
Diadallal köszöntsön a hajnal téged, király, aki Írföldre léptél.
Számos napjaid közül egy se ragyogjon úgy, mint ez a holnapi.
Mert ez a napod lesz az utolsó. Esküszöm, Magnus király.
Mert mire a nap lehanyatlik, Magnus Barfod, legyőzlek és megöllek.

H. Gering Anhang zur Heimskringlá-jából (1893)

Kányádi Sándor fordítása

TWO ENGLISH POEMS

Beatriz Bibiloni Webster de Bullrichnek

I

A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát.
Az éjszakák gőgös hullámok, sötétkék, súlyos hullámok, a hordalék minden árnyalatára festve, valószínűtlen és kívánatos dolgokat hordozók.
Az éjszakák szokása: titokzatos ajándékok és visszautasíások, félig-odaadott, félig-visszatartott dolgok, sötét holdudvarú gyönyörök. Így működnek az éjszakák, én mondom neked.
A hullámverés ma éjjel a szokásos rongyokat és szemetet hagyta rám: néhány gyűlölt barátot csevegésre, álomra zenét és keserű hamu füstjét.
Csupa olyasmit, aminek éhes szívem hasznát nem veszi.
A nagy hullám hozott el téged.
Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szűntelenül gyönyörű.
Beszélgettünk és te el-elejtetted a szavakat.
A pislogó hajnal városom egyik kihalt utcáján talál.
Elfordult profilod, a nevedet alkotó hangok, nevetésed üteme: ezeket a becses játékokat hagytad rám.
Megforgatom őket ezen a hajnalon, elhagyom, megtalálom; elmondom a kóbor kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon.
Sötét és gazdag életed...
El kell érjelek valahogy, félreteszem a becses játékokat, amiket rámhagytál, rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell - magányos, pajkos mosolyod melyet csak hidegtükröd ismer.

II

Mivel tudlak megtartani?
Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy évesen, háromszáz ember élén Peruban - már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és humorát.
Felajánlom hűségemet hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél.
Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő újságokat magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal, veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.

1934

Tóth Éva fordítása

(Haraszti Ágnes: Tavasz c. fotója) 

Two English Poems

                          I

   The useless dawn finds me in a deserted street-

      corner; I have outlived the night.

   Nights are proud waves; darkblue topheavy waves

      laden with all the hues of deep spoil, laden with

      things unlikely and desirable.

   Nights have a habit of mysterious gifts and refusals,

      of things half given away, half withheld,

      of joys with a dark hemisphere. Nights act

      that way, I tell you.

   The surge, that night, left me the customary shreds

      and odd ends: some hated friends to chat

      with, music for dreams, and the smoking of

      bitter ashes.  The things my hungry heart

      has no use for.

   The big wave brought you.

   Words, any words, your laughter; and you so lazily

      and incessantly beautiful.  We talked and you

      have forgotten the words.

   The shattering dawn finds me in a deserted street

      of my city.

   Your profile turned away, the sounds that go to

      make your name, the lilt of your laughter:

      these are the illustrious toys you have left me.

   I turn them over in the dawn, I lose them, I find

      them; I tell them to the few stray dogs and

      to the few stray stars of the dawn.

   Your dark rich life ... 

   I must get at you, somehow; I put away those 

      illustrious toys you have left me, I want your

      hidden look, your real smile -- that lonely,

      mocking smile your cool mirror knows.

                       II

   What can I hold you with?

   I offer you lean streets, desperate sunsets, the

      moon of the jagged suburbs.

   I offer you the bitterness of a man who has looked

      long and long at the lonely moon.

   I offer you my ancestors, my dead men, the ghosts

      that living men have honoured in bronze:

      my father's father killed in the frontier of

      Buenos Aires, two bullets through his lungs,

      bearded and dead, wrapped by his soldiers in

      the hide of a cow; my mother's grandfather

      --just twentyfour-- heading a charge of

      three hundred men in Peru, now ghosts on

      vanished horses.

   I offer you whatever insight my books may hold, 

      whatever manliness or humour my life.

   I offer you the loyalty of a man who has never

      been loyal.

   I offer you that kernel of myself that I have saved,

      somehow --the central heart that deals not

      in words, traffics not with dreams, and is

      untouched by time, by joy, by adversities.

   I offer you the memory of a yellow rose seen at

      sunset, years before you were born.

   I offer you explanations of yourself, theories about

      yourself, authentic and surprising news of 

      yourself.

   I can give you my loneliness, my darkness, the

      hunger of my heart; I am trying to bribe you 

      with uncertainty, with danger, with defeat.

                     - Jorge Luis Borges (1934)

Laci egyik régi verse (és mániája)

Thalassza

Kortyok a cigaretta személyes
füstjéből, a bor más lélegzése.
Pulóvered mint egy babán,
dacos színű kék szemeid.
Velem, most. A szabad, pontos semmi.
Kinyúlok, megragadlak, azt mondom,
ami ostobaság, hogy látod, néha
meg tudom fogni saját
életemet a kezemmel.
Részegen lefoszlik rólunk
az etika, mint sebekről a rossz
kötés, nincsenek körülményeink.
Tanulmányozol. Hozzám beszélsz.
Néhány szavad elteszem,
szükséges, személyes tárgyakat
zsebbe asztalról, aztán
indulunk. Egyensúlyozok tovább,
hátamon félresikerült sorsdarabbal, veled,
hangya nála nagyobb bábbal, saját magával,
viszem, fogalmam sincs, miért és hova.

(Thalassza - görög 'tenger')

„Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul. Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek, de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb halászok közt akad néhány, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemű szóval illeti. Ezek a fiatalok úsztatóbóját kötnek a fonalukra, úgy halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak, amikor jól lehetett keresni a cápamájjal. Úgy beszélnek a tengerről, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete. A hold változásai is úgy hatnak rá, mint az asszonyokra - gondolta."

/E. Hemingway: Az öreg halász és a tenger - Ottlik Géza fordítása/

Van Gogh itt bizonyítja, hogy Platónnak talán nem volt igaza, mikor a művészetet hazug marhaságnak tartotta, kettős mimikrinek, utánzásnak, mert már a valóság is csak másolat, azt minek még silányabban vagy akár ugyanúgy is másolni. De ez a kép valahogy maga a tenger (mint ahogy például Pilinszkynek ez a verse is), és a tenger meg egyáltalán nem valóságos, olyan mint a tűz, aminek lobogására, mint Borges írja, „emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül”, hát a tengerre sem, a tündöklő pusztaságra, „amely ismeretlen dolgok titkos jegye / s a vikingek sírfelirata,”. Meg persze nő.