blog bejegyzései

Elköltözés

Az angol beteg

Moziban beszélget két moly. Vége a filmnek, azt mondja egyik moly a másiknak: „Nem tudom, a könyv valahogy jobb volt". Valamint a klasszikus anekdota, Passió c. film után egy lány a barátjához: „Hú, tök jó volt. Vajon kiadják könyvben is?"

Az angol beteget először nyilván filmen láttam, nem mondhattam, hogy jobb a könyv, mert akkor még le se fordították, meg életem egyik legnagyobb filmélménye volt, bőgtem, mint egy óvodás, és még megnéztem kétszer. (Ennyiszer adták a Paksi Művelődési Központban, kábé nyolcadikos lehettem. Érdekes, hogy már akkor is azonosultam Almássy nyomorával, meg így képzeltem el a szerelmet, amiről finoman szólva még fogalmam sem volt, és nem is lett igen sokáig, bár én mindig igyekeztem azt hinni. Voltaképp az egyetlen áldott légüres, boldog tér az ember életében hattól-tizenkét éves korig, a kisgyerekkor-freud-pokol szakasz és a kamaszkor közti legózós, biciklis, Egri csillagokat olvasós béke, amit egyik pillanatról a másikra a kövek alól meg mindenhonnan előbukkanó lányok örökre tönkretesznek. Na mindegy).

Egy évre rá jelent meg a könyv, karácsonyi ajándéknak kaptam. Átrágtam magam rajta, inkább a történetre figyeltem, elég nehéz szöveg. Aztán valahogy véletlenül megint elolvastam középiskola vége felé, és akkor már harmadjára is, mondatonként szürcsöltem már, rájöttem mennyire lírai az egész szövete. Hogy nem éppen nyálregény, hanem komoly szépirodalmi alkotás. Olyannyira, hogy végül ebből írtam a szakdolgozatomat magyar szakon (ha valakit érdekel, elküldöm e-mailban). Ondaatje a kanadai irodalom talán legnagyobb alkotója, Nobel-díj várományos, még az Anil és a csontváz című regényét szereztem meg, az is igen jó. Nagyon szépen fordítják magyarra, M. Szász Anna és Szász Imre munkájának maximális tisztelettel adóznék ehelyütt.

Szakdolgozathoz már azt hiszem kilencedjére olvastam. Vannak szakaszai, melyeket nagyjából kívülről tudok, főleg a sivatagi és kairói jeleneteket. De nagyon érdekes a többi szál is, ami a filmben elsikkadt, például az indiai utász figurája, (a regény tíz fejezetéből három kizárólag vele foglalkozik, míg Almássy egész történetével négy fejezet). Rendkívül képszerű, kifejezetten szép regény, Ondaatja célzatosan sűrű, erős szöveget csinál, egészében a líra szabályai szerint működteti.

„Nézem majd a holdat,

de téged látlak

Az a régi Hérodotosz örökzöld. Dúdolni és énekelni azt a dalt újra és újra, vékonyabbra kalapálni a sorokat, hogy belehajlíthassuk a saját életünkbe."

Ez a könyv tehát az egyik, aminek olyan vékonyra kalapálódtak a sorai, hogy belehajlottak a saját életembe folyton. Az Upuaut-farkasisten dolog, vagy akár ahogy most blogot írok, az is, ma jutott eszembe, olyan, mint Almássynak a Hérodotosz-könyve, amibe mindent beleragasztgatott, képeslapot, festményt az Úszók barlangjából, fényképet, jegyzeteket, voltaképp persze főleg szétjegyzetelte, és dupla vastagsága lett az eredetinek, nem is lehetett becsukni, és hát szerelembe is úgy esett, Katharine kölcsönkérte tőle a könyvet és felolvasta belőle Kandaulész és Gügész történetét.

"Vajon azért hallgattam mindig is zenét, mert szomorú vagyok, vagy azért vagyok szomorú, mert mindig zenét hallgatok?" teszi fel a kérdést Hornby a Pop, csajok, satöbbiben, nekem is ilyen Az angol beteg, nem tudom eldönteni, valahol mindig ezt másoltam-e, vagy eleve ilyen vagyok és azért szeretem, mert ennyire passzol hozzám (azért remélhetőleg nyilván az utóbbi). Megjegyzendő egyébként, hogy nemcsak szerelemről szól, hanem például az egyik legdurvább háborús regény is, amit valaha olvastam, talán csak Malaparte: Kaputt című könyvét mérném hozzá második világháborús témában.

Tehát elég fontos nekem Michael Ondaatje Az angol beteg című regénye, akit eddig megtérítettem vele kapcsolatban, mind azt mondta, hogy teljesen én vagyok ez a könyv (sőt, előfordult, hogy valaki épp emiatt nem bírta elolvasni).

„Hogyan magyarázzam el őt? Kezemet használva? Ahogy fel tudom vázolni a levegőbe egy plató vagy egy szikla alakját? Csaknem egy éven át része volt az expedíciónak. Találkoztam vele, beszélgettem vele. Mindketten állandóan a másik jelenlétében éltünk. Később, mikor felfedeztük a kölcsönös vágyat, ezek a korábbi pillanatok visszaözönlöttek a szívbe mostmár sugallatosan, egy kar ideges szorítása egy sziklafokon, tekintetek, amelyek észrevétlenek maradtak, vagy félremagyarázódtak.

Akkoriban ritkán kerültem Kairóba, egy hónapra, háromból. Az Egyiptológiai Osztályon dolgoztam a saját könyvemen, Récentes Explorations dans le Désert Libyque, s ahogy teltek a napok, mind közelebb és közelebb kerültem a szöveghez, mintha a sivatag valahol ott lenne a papíron, annyira közel, hogy még a töltőtollból kibukkanó tinta szagát is éreztem. És eközben küszködtem Katharine közelségével, megszállottabban, ha őszinte akarok lenni, az ő lehetséges szájával, a térdhajlat feszességével, a has fehér síkságával, mint az írással, s közben írtam rövid, hetvenoldalas könyvemet, tömören és célratörően, kiegészítve útvonalak térképével. Képtelen voltam testét eltávolítani a papírról. Neki szerettem volna ajánlani a monográfiát, a hangjának, a testének, amely - úgy képzeltem - fehéren emelkedik ki az ágyból, mint egy nagy íj, de a könyvet a királynak ajánlottam. Abban a hitben, hogy ez a megszállottság gúnyt és leereszkedően udvarias, zavart fejrázást vált majd ki Katharine-ből.

Kezdtem sokkal szertartásosabban viselkedni a társaságában. Természetem sajátossága. Mintha félszeggé tenne egy korábban feltárt meztelenség. Európai szokás. Nekem természetes volt - miután belefordítottam őt különös módon a sivatagról szóló szövegembe -, hogy most jelenlétében fémöltözékbe bújjak."

„És mindazon törzsek nevei, a hithű nomádoké, akik a sivatag egyhangúságában vándorolnak és fényt és hitet és színt látnak. Ahogy egy kő, egy talált fémdoboz vagy csont kedvessé válik és örökkévalóvá az imában. E földnek ilyen dicsőségébe lép be most ő és válik részévé. Úgy halunk meg, hogy szeretők és törzsek gazdagságával telítődünk, ízekkel, amelyeket lenyeltünk, testekkel, amelyekbe belehullottunk és felúsztunk bennük, mint a bölcsesség folyóiban, személyiségekkel, amelyekre felindáztunk, mint a fára, félelmekkel, amelyekben elrejtőztünk, mint barlangokban. Szeretném, ha mindezt jelölnék a testemen a halálom után. Hiszek az ilyen térképészetben - ha a jeleket a természet rajzolja, nem csak felírjuk magunkat egy térképre, mint gazdag férfiak és nők nevét épületekre. Közösségi történelem, közösségi könyv vagyunk. Nem birtokolnak és nem vagyunk monogámok ízlésünkben és tapasztalatainkban. Csak arra vágytam, hogy olyan földön járjak, melyről nincs térkép.

Kivittem Katharine Cliftont a sivatagba, a holdfény közösségi könyvébe. A kutak suttogásai között voltunk. A szelek palotájában."

(Sebestyén Márta, Gabriel Yared, The english patient soundtrack)