erőszak bejegyzései

Blood Meridian

A gyerek, az ördög és a háború

Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen.

Bátyám blueszenekarának frontembere egy amerkiai srác, egyik sörözésünk közben kiderült, civilben angol irodalom tanár, kérdeztem ki a kedvenc mai amerikai írója, mondta hogy Cormac McCarthy, mondom, kicsoda, mondja, most megy a moziban a No country for old man, ja persze, mondom az tényleg jó. Nahát, mondja Jonathan, McCarthy főműve a Blood meridian, egy történelmi western-regény, skalpvadászokról szól (elmutogatta a Corvin-tetőn skalpvadász szót, vicces volt), mondta hogy nagyon mitikus könyv, valamint „extraordinally violent” (magyarán hihetetlenül erőszakos).

Idén a Magvető kiadónak köszönhetően végre kezünkbe vehetjük magyar nyelvre fordítva is a művet (Bart István fordítása).

McCarthy regényéhez legelőször persze gyomor kell. Akinek van gyomra hozzá, vagy vonzódik a szépirodalomhoz, szóljon az bármiről, úgy fog a regényhez állni, (és kicsit majd tépelődik is ezen belül), mintha a kedvenc sorozatát nézné a tévében, nyert magának egy saját jegyet valami fantasztikus utazásra. Mintha ő maga is ott lenne a mexikói tájon, ahol döbbenetes dolgokat néz végig, szinte érzi a port, szomjúságot, vérszagot, mindenféle gyilkoláshoz kapcsolódó bűzt, hallja a szenvedők keserves sikolyait, a szenvedést okozók elégedett röhögését – és érdekes hogy ő maga, az olvasó, mindezt megússza. Viszonylag hosszú regény, ötszáz oldal fölötti, beosztja magának az ember, egy-két hétig jó. Bár aki egy hétnél később olvassa el, azon csodálkozom, hiszen aki félreteszi, ha valakinek nem „tetszik” annak kínkeserves olvasmány, vagyis lehetetlen hogy végigolvassa.

Nőknek például egyáltalán nem ajánlom, nem sovinizmus szól belőlem, de már-már röhejesen fiú-olvasmány (meg ha nekem rémálmaim voltak tőle...). Bár ismertem olyan nőt, akit kifejezetten lenyűgözött a Nem vénnek való vidék, (azt sem nagyon értettem) viszont a Véres délkörökhöz képest a Nem vénnek való vidék egy Walt Disney rajzfilm. Nem színvonalát tekintve, bár véleményem szerint regénynek is erősebb. A fiúk viszont nemhogy western-könyveket olvastak gyerekkorukban, hanem általában írni is kezdtek vonalas füzetbe egyet-egyet (én is). Nos, a régi, imádott western-könyvekhez, mondjuk akár a Cooper-féle komolyabb művekhez nagyjából úgy viszonyul a Véres délkörök, mint a régi háborús filmekhez a Ryan közlegény megmentése. Amikor a moziban az első snittnél rájött az ember, hogy itt nem a hasukhoz kapnak a főhősök, aztán szomorúan lebuknak, hanem ki vagyunk lökve egy normandiai partszakaszra, ahol repkednek a testrészek, és patakokban ömlik a vér.

A könyv tehát első olvasatban egy western-kalandregény. Persze Ősibb formából építkezik (bár a western fő erénye, hogy nyers epika, kábé visszakanyarodás az eposzokhoz), amolyan csavargó-regény, főhőse egy „a gyerek” néven futó tizenöt éves fiú, aki az első fejezetekben egyedül él túl, egészen amíg be nem kerül a Glanton és Holden bíró-féle skalpvadász bandába. Innentől személye háttérbe szorul, a banda lesz a főhős: ez nagyjából két-háromszáz regénylapot jelent, amelyben falvakat mészárolnak, városokat dúlnak fel, végül is tátott szájjal nézzük tizenöt-húsz tömeggyilkos hosszú közös ámokfutását. Itt most az a gonosz banda a főszereplő, amit általában a jó főhősnek kell semlegesíteni, csak a véres délkörökben nincs jó főhős, bár a banda szép lassan lemorzsolódik, elpusztul.

Az ámokfutás háttere egy a határvidéken zajló mindenki-mindenki ellen típusú háború, aminek természetesen a civil lakosság issza meg a levét. Ha valamiféle stabil szempontot kéne keresni a konfliktusnak, ez leginkább az indiánok szemszöge lehetne: éppen zajlik a kiirtásuk. Önvédelmi harcuk két dolog miatt reménytelen, egyrészt ők is csak egy-egy karizmatikusabb bűnöző köré csoportosult bandába szerveződnek, és ad hoc fosztogatnak-öldökölnek, másrészt olyan barbár erőszakkal válaszolnak a fehérek csapásaira, hogy réges rég fölösleges etikai normát, vagy a konfliktus eldurvulásának kezdetét keresni bármelyik oldal tetteiben. A bevándorlók tömegesen érkeznek, valójában ez képviseli a Nyugat őserejét, nem a bennszülöttek, vagy a süllyedő-elsüllyedt helyi kultúrák: az új jövevényeknek van kimeríthetetlen utánpótlásuk, hiába pusztulnak el egész nemzedékeik, mögöttük ott nyomakodik a következő hullám.

Önmagában egy irgalmatlan westernregény nem lenne elég olyan kritikai ajnározásra, mint amit McCarthy kapott. Természetesen sokkal több ez a könyv. Két nagyon látványos szövegvilággal vegyül el a regény szövete. Az egyik természetesen a Biblia, vagyis inkább a biblikusság. Nem túl bonyolultan csapódik a témához, hiszen McCarthy kifejezetten történelmi regényt is ír, a szereplők nyelvállapota, kifejezésrendszere értelemszerűen magán hordozza a Biblia szövegének nyomait, minthogy az volt a kizárólagos és hétköznapi irodalom, média, miegymás. Gyakran tapasztaljuk, hogy a mindentudó narrátor is mintegy „elszáll”: valamiféle tűz melletti prédikátort hallunk, ahogy gyilkosokról, háborúról beszél, és ő maga is babonásan borzong.

A biblikusság viszont azért találóbb, mert egyfajta alap embermítoszt járnak körül a leírások, beszélgetések. Ebbe a nagy egészbe a szereplők zöme a Biblia segítségével tud kapcsolódni – Holden bíró ellenében, aki pedig, mint a sátán, forgatja, bonyolítja, teljesíti ki a mítoszokat. Az ő figurája lesz a másik szövegvilág kapcsolódása, ami döbbenetes fogás McCarthytól: az orosz regények erejét csempészi a nyugati véres ég alá. A skalpvadászok megállnak táborozni, és megesik, hogy egész fejezeteken át húzódó Dosztojevszkij-féle párbeszédeket követhetünk végig. Nem mondhatni, hogy itt leül a szöveg: olyan esszék hangzanak el a háborúról, teremtésről, kultúrákról amivel a regény eléri, hogy valóban nagy mű legyen – olyasmi ami az emberi létezés újabb lehetőségeiről tesz fel kérdéseket. A mindvégig gyanús bíró figurájából pedig a regény végére abszolút Bulgakovi figura lesz, de ezt már inkább nem mesélem el (lövöm le, stílszerűen).