napló bejegyzései

Brodszkij 2

Voltaképp azért került Brodszkij éppen most a blogra, mert mesélni szerettem volna a tűzrakós-tűzbámulós élményeimről, és eszembe jutott, hogy van Joszifnak egy ilyen verse, ahol nagyon direkt, érdekes és helyenként igen betaláló metaforaláncolat van a tűzről.

Annyit elmondanék, hogy fontos nekem a tűz, rájöttem, hogy ugyan a tengerhez nem mehetek le akármikor, de jóval olcsóbban ugyanazt a végtelen-küszöbös élményt megkaphatom tábortűznél. Feltöltődés, napokig rendben van a lelkem, ha tüzet bámultam, boldog, és a tűzrakás, mint fogalom, bennem olyan állandó menedék, ha rágondolok, mint mondjuk a „bor” vagy „szerelem” stb, vannak ilyen dolgok, a világ önmagától képtelenül gyönyörű, nem is kell csinálni semmit.

Azt a szakaszát szeretem a legjobban, amikor a parázs olyan, mint az olvadt arany, és fölötte a hasábfák pedig mint a fekete kövek, mintha kövek égnének, arany pocsolyában úsznának.

Joszif Brodszkij

Téli alkony. A láng

fahasábot ölelget -

szél kócolja haját

asszonyfej-sziluettnek.

Hogy hullámzik e haj,

vakitóan-aranyló!

De amit betakar,

nem látod az arcot.

Robogó viharába

a fésü se téphet:

szeme villog, a lángja

ha rád lel, eléget.

E tüzet lesem egyre.

Száz nyelve beszél is,

szól lobbanva „Te engem”,

szól lankadva „ne érints!”

El is önt a meleg.

Csontom ropog, és ez

hangzik „még közelebb!”,

majd „ne, eressz, elég lesz!”

Lobogj csak előttem,

mint bandita, tépett

gúnyáju, a döbbent

éjben, tüze még egy

telemnek! E göndör

hajfürtöt öröktől

ismerem. És mi téged -

a sütővas is éget!

Ugyanaz vagy, akárcsak

valaha. Teneked nem

kell álca-hasábfa,

lecsupálva, mezítlen.

Egyedül te vagy az,

aki elnyeri végre:

mérheted önmagadat

a sorshoz - elégve!

Mélyes mélybe futó,

aki ég fele szökken,

tarkálló, ragyogó,

hát itt vagy előttem!

Rejted az arcodat, ám

a lényed elárul,

senki se tudna talán

a hűlt hamujából

így feltörni, magát

elemésztve, kifúlva.

Meghalnál, de a vágy

feltámasztana újra.

Vétkezz, szórjad a lángot

a világra, magadra!

Táncolj, mint a menádok,

ajkadat beharapva!

Vézna vállaidat

sírás rázza, süvöltözz!

Ő, ki az ég ura, hadd

nyeldesse a füstöd!

Így recseg, omlik alá

a selyem, ha kibomlott.

Fellobban hol a száj,

hol az arc, hol a homlok.

Így hagyják el a sebzett

hal testét is az ikrák,

így pattognak, a mennyet

csillagozva a szikrák.

Ugyanaz vagy, akár

rég. Ha kifogysz, mi marad?

Sors-hamu, lét-üszök, árny,

kihülő parazsak,

tél, fagy reggeli fénye,

seprű tánca a hóban.

És feldúlva, kiégve

elmém romjai holtan.

(ford. Baka István)

"Esztendők múlnak, évek, ..."

Mostanában könnyen és gyorsan írtam erős, ugyanakkor igen rossz verseket. Sokat olvasok, erre legalább rászoktam. Nem valami fegyelem ez, inkább az ellentéte, zömmel az időmet kezelem így, ami a munkám és az életemben tátongó alapvető hiányok miatt, olyan, mint valami Borges-féle Alef, végtelen, vagy mint Pilinkszy tükörtermei, összevissza lehet benne mászkálni, és persze elveszni, nade ezt már megszoktam. Vagyis talán kezdem megszokni, kénytelen vagyok a szolgálatomba állítani egzisztenciám teljesen abnormális jellemzőit, egész jól megy.

Érdekes, hogy éppen a szerelem szembesít a legjózanabb problémákkal, azzal, hogy mint átlagember, mit érek, a világ koordinátái között. És persze időről időre a szerelem mint a falat kenyér, és itt nem a kellemes, könnyű verzióra gondolok, hanem a legpusztítóbb, kilátástalan, nyomorult szerelemre, ami kifordít önmagamból, ellenem fordítja az időt, a világot, és mindent. Aminek intenzitása miatt veszítem el azt amit-akit szeretek, ami szánalmassá és félelmetessé tesz engem, és végtelenül kiszolgáltatottá. És láncra fűzi a többi érzelmet is, legszélsőségesebb dózisban érzek a szerelem nyomán haragot, gyűlöletet, féltést, aggodalmat, szeretetet, büszkeséget, alázatot, mindenfélét összevissza. És végül még közönyt is, hiszen a közöny legdöbbenetesebb pillanata egy ilyen szerelemre való visszagondolás, az akkori események nézegetése itt belül, melyek az érzelmek nélkül olyanok, mint a rézkarcok. Talán kezelhetetlen, túlhasznált giccs az idő múlása, ezért élesebb döbbenet a későbbi közöny jelenléte, hogy maradéktalanul elmúlhat az ilyesmi intenzív minden.

Ezt azért szeretném lekerüli, valamit megmenteni, ami nem fogy el, igazolja ezeket az időket, nyilván olyasmit, amihez senkinek semmi köze, csak nekem (ami megint hazugság, csak nem értem még miként). Felvállalni és nem menekülni előle, de nem is őrjöngeni a létezésétől, felelősen megtartani magamban, úgy érzem ez az érettség valamiféle jele lenne. Lehetséges, hogy minden energiámat arra kéne fordítsam, hogy küzdjek saját magam fatalizmusa ellen. Elengedni dolgokat és megtartani dolgokat.

Annyit az írásról is tudok, hogy nem ejtőernyővel dobnak le verseket, hanem egy jó darab évekig készül, mert évek alatt vagyok képes mondjuk tízszer újra ránézni, ellenőrizni, tehát tízszer újra megírni, még ha csak vesszőket is változtatok. Mostanában könnyen és gyorsan írtam erős, ugyanakkor igen rossz verseket. Sebem a világ, és én foggal-körömmel esek neki ilyenkor, vagy üvöltök, mennyire fáj. Ami ugye nem vers. Bizonygatni, hogy egy kisgyerek vagyok üvegmagányban (mint mindenki). Egy idegesítő lánnyal beszéltem msnen, vagyis kérdezgetett, én meg kérdeztem, hogy minek kérdezget, ő meg mondta, hogy mert szeret, én meg, hogy minek, ő meg, hogy érez valami perverz vonzalmat irántam, én meg, hogy látja, ez a baj, hogy mást nem éreznek irántam soha, nem is lehet, csak ezt, ő meg, hogy szadista vadállat vagyok mindenkivel akit szeretek, én meg mittomén, talán helyeseltem, mert végülis többé-kevésbé mindig így is alakul. Ami ugye megint nem vers, bizonygatni, hogy legalább perverz vonzalmat érdemes irántam érezni, vagy hogy tudok bántani valakit.

De eltelik majd az idő, és szép versek lesznek hónapok, évek, után .„Esztendők múlnak, évek, s a remény - / mint szalma közt kidöntött pléhedény.”. Szintén Pilinszkynél olvastam a napokban (egy róla szóló szimpla életrajzi kötetben, amit a számomra fontos, érthetetlen nő adott kölcsön anno, teljesen véletlenül), ezt nyilatkozta: "Isten teremtő aktusát lemondásssal utánozzuk. A szellemi alkotás centrálisan lemondás az életről.  Aminek külső képe - de már az alkotás szintjén - beöltözés a dolgokba, a tények szegénységébe." Jó ez a tények szegénysége, elképzelem ahogy Pilinszky a madárhangján mondja, mondjuk közben igazgatva a sálját, de persze egyébként, igen, olyan három mondat ez, amin egy életen át lehet merengeni, beillesztve a többi merengenivaló közé, valami jó helyre.