|
nyár bejegyzései 
Brodszkij 2
Voltaképp azért került Brodszkij éppen most a blogra, mert mesélni szerettem volna a tűzrakós-tűzbámulós élményeimről, és eszembe jutott, hogy van Joszifnak egy ilyen verse, ahol nagyon direkt, érdekes és helyenként igen betaláló metaforaláncolat van a tűzről.
Annyit elmondanék, hogy fontos nekem a tűz, rájöttem, hogy ugyan a tengerhez nem mehetek le akármikor, de jóval olcsóbban ugyanazt a végtelen-küszöbös élményt megkaphatom tábortűznél. Feltöltődés, napokig rendben van a lelkem, ha tüzet bámultam, boldog, és a tűzrakás, mint fogalom, bennem olyan állandó menedék, ha rágondolok, mint mondjuk a „bor” vagy „szerelem” stb, vannak ilyen dolgok, a világ önmagától képtelenül gyönyörű, nem is kell csinálni semmit.
Azt a szakaszát szeretem a legjobban, amikor a parázs olyan, mint az olvadt arany, és fölötte a hasábfák pedig mint a fekete kövek, mintha kövek égnének, arany pocsolyában úsznának.
Joszif Brodszkij
ÉGÉS
Téli alkony. A láng
fahasábot ölelget -
szél kócolja haját
asszonyfej-sziluettnek.
Hogy hullámzik e haj,
vakitóan-aranyló!
De amit betakar,
nem látod az arcot.
Robogó viharába
a fésü se téphet:
szeme villog, a lángja
ha rád lel, eléget.
E tüzet lesem egyre.
Száz nyelve beszél is,
szól lobbanva „Te engem”,
szól lankadva „ne érints!”
El is önt a meleg.
Csontom ropog, és ez
hangzik „még közelebb!”,
majd „ne, eressz, elég lesz!”
Lobogj csak előttem,
mint bandita, tépett
gúnyáju, a döbbent
éjben, tüze még egy
telemnek! E göndör
hajfürtöt öröktől
ismerem. És mi téged -
a sütővas is éget!
Ugyanaz vagy, akárcsak
valaha. Teneked nem
kell álca-hasábfa,
lecsupálva, mezítlen.
Egyedül te vagy az,
aki elnyeri végre:
mérheted önmagadat
a sorshoz - elégve!
Mélyes mélybe futó,
aki ég fele szökken,
tarkálló, ragyogó,
hát itt vagy előttem!
Rejted az arcodat, ám
a lényed elárul,
senki se tudna talán
a hűlt hamujából
így feltörni, magát
elemésztve, kifúlva.
Meghalnál, de a vágy
feltámasztana újra.
Vétkezz, szórjad a lángot
a világra, magadra!
Táncolj, mint a menádok,
ajkadat beharapva!
Vézna vállaidat
sírás rázza, süvöltözz!
Ő, ki az ég ura, hadd
nyeldesse a füstöd!
Így recseg, omlik alá
a selyem, ha kibomlott.
Fellobban hol a száj,
hol az arc, hol a homlok.
Így hagyják el a sebzett
hal testét is az ikrák,
így pattognak, a mennyet
csillagozva a szikrák.
Ugyanaz vagy, akár
rég. Ha kifogysz, mi marad?
Sors-hamu, lét-üszök, árny,
kihülő parazsak,
tél, fagy reggeli fénye,
seprű tánca a hóban.
És feldúlva, kiégve
elmém romjai holtan.
(ford. Baka István)
ez a nyár se néz ki másnak
Egyedül ücsörögve a Gödör nevű szórakozóhely szélén, a padon
1
Valamit végre
a tejhez kéne
hasonlítani.
2
Nyilván annak kellett történnie
vele, mint az összes többivel:
mintha soha nem is lett volna.
3
Az esték, ezek a nyílt sebek.
Nyár van. Ilyenkor hajnalban a szél
az ujjaim közt, mint egy nő haja.
4
Nem áll jól neked a hosszú haj,
amit az utóbbi évben növesztettél.
Éjszakáimban egy rövid hajú nőt keresek.
5
Beszélgettünk valakivel, kérdeztem tréfásan, vajon
mikor leszek olyan alkoholista, mint ott azok,
hogy napközben a boltba járnak feleskapszulákért.
Egyelőre nem érdekel a stampó mindennapi, gyors csókja.
De ez a dobozos sör, így a vége felé,
mint egy ráérős, nyilvános smárolás, mert már
alig van benne valami, az mégis
annyira ízlik. Az egész életre máshogy
illik ez a dobozos, sörös metafora,
főleg a szerelemre, hogy az elején egy világnyi
finom folyadék, feléig nem is lehet nem
őrjöngve a szomjúság eltűnésétől vagy
a bőségtől szórakozottan inni. Aztán
hamar eljön, hogy alig van benne. Onnantól hátra
hajolva, legyőzötten szürcsöljük, amíg ki nem ürül,
marad egy vékony falú, könnyű,
fölösleges fémdoboz,
a saját szívünk, marad egyedül.
Február 8.
Május végén egy kerthelységben
írtam: „majd széttárja combjait
a nyár”.
Sáros, néma rohamkocsit, vezetem a telet.
Úgy döntöttem, a kétségbeesést
már a nők miatt, ezt hordják ide,
nem hiszem el, hogy létezel
akkor nem őrülök meg.
Moziba megyek, aztán meginni
valamit az ismerőseimmel.
Elgondolkozva a többi nőn,
csak mintha magamat műteném,
egyik se valami bonyolult,
kivágni gyulladt mandula, vakbél
a portás is megoldja állítólag.
Most a képtelen bizonyosság,
ahogy szöveteim között te heversz.
És hogy a szomorúság, amit okozol,
akár vagy, akár nem, annyira része csak
a valóságnak, amennyire én: egészen
elhanyagolható, elhanyagolt.
(Laci régi verse ez, fel lett véve a kötetbe is, valamint megjelent tavaly a Használati utasítás c. antológiában. Mindenkinek szép februárt.)
Impro (sms)
Egy tengert lát benned és
önmagát, alakot, aki a parton áll,
nem tudom, talán inkább üldögél,
nézi a vizet. Olyan ez talán egészen, mint ami
őbenne hullámzik, vonul. Nem épp
gondolja ezt, ilyenkor nem zavarja
meg magát. Mint az éhség, a sós,
üres szag a víz felől. Nem gondol
ilyenkor semmire. És mintha másvalami
döntené el, hogy ruhát ledobva úszni
kezd, vagy továbbsétál, ahogy szokta,
parton hagyva majd a cigaretta
csonkját, ha elmúlt már, amit
most lélegez. Talán a víz, a levegő, az idő,
a szag, hogy milyen, a tenger hosszú
partjai, végtelenségük ugyanolyan
közel, mint az úszás,
az ő karcsapásai, tempója, megszokása
hogy sehova halad kint, bent, szárazon, vízben,
épp ugyanolyan közel, most füstöt lélegez,
téged néz, tengerparton üldögél, egyedül, veled.
Tavaly nyáron írtam ezt a jóidőben hajnalban a Gödörnél, tényleg sms-rögtönzés volt, innen a címe. Lejött most szombaton (2009.01.24.) a Népszabadság Hétvége mellékletében.