orosz bejegyzései

Brodszkij 3

Joszif Brodszkij  (Joseph Brodsky, 1940-1996.)

Két éve adta kölcsön Ijjas Tamás az Új élet című Brodszkij-kötetet, mert egyik kocsmázás közben mondtam, nem ismer-e, úgy olvasnék valami jó orosz költőt.

Brodszkij nobel-díjat kapott, elég ritka, amikor költő kapja. Sokan politikai gesztusnak tekintették: zsidó származású Szentpéterváron nevelkedett, börtönt is megjárt szovjet állampolgár, aki emigrál az Egyesült Államokba – tehát a keleti blokk pimasz nyugati propagandafogásnak tartotta az 1987es nobel-díjat.

Valami jó orosz költő – hihetetlenül elegáns, sodró, gunyoros és szívszaggató, szatírikus és romantikus, a tenger vagy az orosz puszták tágassága, benne az emberélet cellakuporgása. Brodszkijban azt hiszem tényleg leginkább az elegancia a legnagyobb erő, arányérzék, egyértelműség, és pimasz, élő lendület, költészete egyfajta állandó, biztos kezű kísérlet. Költészete maga a költészet, üvegtisztasággal, nem színfolt, hanem a legnagyobb áramlat egy szakasza. Mivel nincs klasszicizálva Magyarországon, olvasása saját, titkos élménynek hat, tehát Brodszkij olyan, mint egy személyes kedvenc, akit alig ismernek (mint mondjuk Ondaatje volt). Viszont az ember közben érzi, ez a csávó nem éppen valami kedves egzotikuma az irodalomnak, hanem magasiskola, ahogy Kundera mondja az ilyen szerzőről, műve egy állomása az emberi létezés lehetőségeinek felkutatásában, egyik lépcsőfoka az európai írásművészet fejlődésének. Ami azért érdekes, mert ezt a státuszt nem regényíróként, hanem versekkel éri el, egy finom, érzékeny költészet tartalmi erejével, esztétikai színvonalával (az utóbbiban benne van az előbbi, persze).

Olvasás közben és az életrajz nyomán azt vettem észre magamon, hogy találtam egy példaképet az irodalomban – nem kedvenc alkotót, vagy lenyűgöző alapművet, hanem egy olyan embert, amilyen én szeretnék lenni, amihez pontosan szeretnék felnőni. Sokat segített Joszif ízig-vérig közép-kelet-európai érzelemvilága, a történelmen (pl. persze Róma) való már-már mániás merengése, ehhez rendelve humorának alapja, hogy mindenfajta mániákusságot kerül és kiröhög, mindenféle akarat gyanús neki (diktatúrából érkezőktől lehet szabadságot tanulni). Dumál a verseiben. A játszadozás persze mindig oda vezet, amihez semmilyen izzadság sem vihet: nyers, lecsupaszítottan gyönyörű sorokhoz. Jó, igazság szerint lövésem sincs, hogyan lehet ilyen jól írni, szerencsére (tehát nem fogy el a feladat az életben hogy tanuljam). Nyilván ezért példakép Joszif. Meg mivel beutazta az egész világot, miután emigrálnia kellett, nyugodt, kiégett világcsavargóvá változott, magának való, kellemes életet valósított meg, alárendelte magát az írásnak, de úgy, hogy nem egy kétlábon járó toll lett belőle, nem hetven nagyregényt szenvedett ki, hanem egypár verseskötetet, néhány esszét. Nyilván publicisztikát is írt, meg mikor egyetemen tanított, mindenféle egyebet, de összességében tehát én nagyon lustának képzelem el, már ha az lustaság, hogy éldegél az ember és mindaközben ilyen verseket képes írni. Költő volt, és ez remekül működött. Modern, rendkívül sikeres kelet-európai költő, ilyen szempontból tehát az én személyes sztárom, (mint kamasznak valami popzenekar) akinek az életmódjáért is rajongani tudok.

Kitalált egy formát, ami nem forma, meg biztos nem ő találta ki, mindenesetre szeret amolyan versóriásokat írni, tehát mennyiségileg is hosszú, mondjuk 10-20 részből álló alkotmányokat (ilyen a Post aetatem nostram a római korban játszódó verse, meg a Litván Noktürn, Új Jules Verne, Húsz szonett Stuart Máriához stb) egy-egy kis regény, csak hát mivel vers, minden rezdülése agysebészi munkával ki van dolgozva. Brodszkijnek egyetlen mániája tényleg volt, a saját költészetének minősége, mindent alá is rendelt ennek, a verseiről meg üvölt, hogy amikor alámerül az írás áramlatában, egyedül fanatikusként hajlandó tenni-venni ottan. Rendkívül gőgös, de szimpatikusan csinálja ezt is, egyszerűen nem szabadkozós álszerény hazudozó, hanem az állandó önirónia mellett bevallottan önmagát meghatározó világirodalmi szerzőnek tartja, könyveli el.   

Fontos hozzátenni az egészhez még valamit. Ez pedig Baka István személye, aki lefordította Brodszkijt magyarra. Baka István zseniális magyar költő volt, saját verseit is érdemes olvasni (Sztyepan Pehotnij testamentuma c. kötetét ajánlom mindenkinek). Szóval egy kevéssé ismert, de rendkívül tehetséges, jó költő fordította Joszif verseit magyarra, szerencsések vagyunk.

Szóval kitalált egy formát Brodszkij, és akkor a kis csinovnyik magyar rajongója (én), nyilván rájött magában, hogy élete során ilyenből kéne megpróbálni írni néhányat. Ebből az első kísérletet  a Levél Joszif Brodszkijnek, a mesternek szentelve tudtam elkészíteni, rajongói vers, ilyen ákombákom pl. a Litván noktürnhöz képest, amihez leginkább hasonlít.

Voltaképp per pillanat elmondhatom, hogy az az életcélom, hogy úgy tudjak írni, mint Joszif Brodszkij, olyan nyitott, érett intelligenciával tudjam befogadni a világot, és olyan fegyelmezetten, érzékenyen tudjam művészeti alkotásokban, versekben visszatükrözni, tehát megtanulni a nyersesség levetkőzését, az esetlegesség elhagyását, ő leginkább ehhez iskola. És kézzelfogható, huszonegyedik századi életbe beilleszthető szabadságot jelent Brodszkij, a versei esszenciálisan hordozzák, sugározzák a szabadságot (mint ahogy mondjuk a Korán nevezetű könyv nem istenről szól, hanem maga az isten) megtanítanak a szabadságra, megmártózol a szabadságban, amikor olvasod, a szabadságban és a költészetben, ami ugyanaz.

Brodszkij kötet van a neten:

Új élet

Post aetatem nostram

Baka István vall Brodszkijról, most olvastam, ezerszer inkább érdemes ezt átfutnod, mint amit én írtam ide (de hát már késő, ugyebár).

Tehetségért aprópénz jár, tudom

Vladgyimir Viszockij