regény bejegyzései

Blood Meridian

A gyerek, az ördög és a háború

Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen.

Bátyám blueszenekarának frontembere egy amerkiai srác, egyik sörözésünk közben kiderült, civilben angol irodalom tanár, kérdeztem ki a kedvenc mai amerikai írója, mondta hogy Cormac McCarthy, mondom, kicsoda, mondja, most megy a moziban a No country for old man, ja persze, mondom az tényleg jó. Nahát, mondja Jonathan, McCarthy főműve a Blood meridian, egy történelmi western-regény, skalpvadászokról szól (elmutogatta a Corvin-tetőn skalpvadász szót, vicces volt), mondta hogy nagyon mitikus könyv, valamint „extraordinally violent” (magyarán hihetetlenül erőszakos).

Idén a Magvető kiadónak köszönhetően végre kezünkbe vehetjük magyar nyelvre fordítva is a művet (Bart István fordítása).

McCarthy regényéhez legelőször persze gyomor kell. Akinek van gyomra hozzá, vagy vonzódik a szépirodalomhoz, szóljon az bármiről, úgy fog a regényhez állni, (és kicsit majd tépelődik is ezen belül), mintha a kedvenc sorozatát nézné a tévében, nyert magának egy saját jegyet valami fantasztikus utazásra. Mintha ő maga is ott lenne a mexikói tájon, ahol döbbenetes dolgokat néz végig, szinte érzi a port, szomjúságot, vérszagot, mindenféle gyilkoláshoz kapcsolódó bűzt, hallja a szenvedők keserves sikolyait, a szenvedést okozók elégedett röhögését – és érdekes hogy ő maga, az olvasó, mindezt megússza. Viszonylag hosszú regény, ötszáz oldal fölötti, beosztja magának az ember, egy-két hétig jó. Bár aki egy hétnél később olvassa el, azon csodálkozom, hiszen aki félreteszi, ha valakinek nem „tetszik” annak kínkeserves olvasmány, vagyis lehetetlen hogy végigolvassa.

Nőknek például egyáltalán nem ajánlom, nem sovinizmus szól belőlem, de már-már röhejesen fiú-olvasmány (meg ha nekem rémálmaim voltak tőle...). Bár ismertem olyan nőt, akit kifejezetten lenyűgözött a Nem vénnek való vidék, (azt sem nagyon értettem) viszont a Véres délkörökhöz képest a Nem vénnek való vidék egy Walt Disney rajzfilm. Nem színvonalát tekintve, bár véleményem szerint regénynek is erősebb. A fiúk viszont nemhogy western-könyveket olvastak gyerekkorukban, hanem általában írni is kezdtek vonalas füzetbe egyet-egyet (én is). Nos, a régi, imádott western-könyvekhez, mondjuk akár a Cooper-féle komolyabb művekhez nagyjából úgy viszonyul a Véres délkörök, mint a régi háborús filmekhez a Ryan közlegény megmentése. Amikor a moziban az első snittnél rájött az ember, hogy itt nem a hasukhoz kapnak a főhősök, aztán szomorúan lebuknak, hanem ki vagyunk lökve egy normandiai partszakaszra, ahol repkednek a testrészek, és patakokban ömlik a vér.

A könyv tehát első olvasatban egy western-kalandregény. Persze Ősibb formából építkezik (bár a western fő erénye, hogy nyers epika, kábé visszakanyarodás az eposzokhoz), amolyan csavargó-regény, főhőse egy „a gyerek” néven futó tizenöt éves fiú, aki az első fejezetekben egyedül él túl, egészen amíg be nem kerül a Glanton és Holden bíró-féle skalpvadász bandába. Innentől személye háttérbe szorul, a banda lesz a főhős: ez nagyjából két-háromszáz regénylapot jelent, amelyben falvakat mészárolnak, városokat dúlnak fel, végül is tátott szájjal nézzük tizenöt-húsz tömeggyilkos hosszú közös ámokfutását. Itt most az a gonosz banda a főszereplő, amit általában a jó főhősnek kell semlegesíteni, csak a véres délkörökben nincs jó főhős, bár a banda szép lassan lemorzsolódik, elpusztul.

Az ámokfutás háttere egy a határvidéken zajló mindenki-mindenki ellen típusú háború, aminek természetesen a civil lakosság issza meg a levét. Ha valamiféle stabil szempontot kéne keresni a konfliktusnak, ez leginkább az indiánok szemszöge lehetne: éppen zajlik a kiirtásuk. Önvédelmi harcuk két dolog miatt reménytelen, egyrészt ők is csak egy-egy karizmatikusabb bűnöző köré csoportosult bandába szerveződnek, és ad hoc fosztogatnak-öldökölnek, másrészt olyan barbár erőszakkal válaszolnak a fehérek csapásaira, hogy réges rég fölösleges etikai normát, vagy a konfliktus eldurvulásának kezdetét keresni bármelyik oldal tetteiben. A bevándorlók tömegesen érkeznek, valójában ez képviseli a Nyugat őserejét, nem a bennszülöttek, vagy a süllyedő-elsüllyedt helyi kultúrák: az új jövevényeknek van kimeríthetetlen utánpótlásuk, hiába pusztulnak el egész nemzedékeik, mögöttük ott nyomakodik a következő hullám.

Önmagában egy irgalmatlan westernregény nem lenne elég olyan kritikai ajnározásra, mint amit McCarthy kapott. Természetesen sokkal több ez a könyv. Két nagyon látványos szövegvilággal vegyül el a regény szövete. Az egyik természetesen a Biblia, vagyis inkább a biblikusság. Nem túl bonyolultan csapódik a témához, hiszen McCarthy kifejezetten történelmi regényt is ír, a szereplők nyelvállapota, kifejezésrendszere értelemszerűen magán hordozza a Biblia szövegének nyomait, minthogy az volt a kizárólagos és hétköznapi irodalom, média, miegymás. Gyakran tapasztaljuk, hogy a mindentudó narrátor is mintegy „elszáll”: valamiféle tűz melletti prédikátort hallunk, ahogy gyilkosokról, háborúról beszél, és ő maga is babonásan borzong.

A biblikusság viszont azért találóbb, mert egyfajta alap embermítoszt járnak körül a leírások, beszélgetések. Ebbe a nagy egészbe a szereplők zöme a Biblia segítségével tud kapcsolódni – Holden bíró ellenében, aki pedig, mint a sátán, forgatja, bonyolítja, teljesíti ki a mítoszokat. Az ő figurája lesz a másik szövegvilág kapcsolódása, ami döbbenetes fogás McCarthytól: az orosz regények erejét csempészi a nyugati véres ég alá. A skalpvadászok megállnak táborozni, és megesik, hogy egész fejezeteken át húzódó Dosztojevszkij-féle párbeszédeket követhetünk végig. Nem mondhatni, hogy itt leül a szöveg: olyan esszék hangzanak el a háborúról, teremtésről, kultúrákról amivel a regény eléri, hogy valóban nagy mű legyen – olyasmi ami az emberi létezés újabb lehetőségeiről tesz fel kérdéseket. A mindvégig gyanús bíró figurájából pedig a regény végére abszolút Bulgakovi figura lesz, de ezt már inkább nem mesélem el (lövöm le, stílszerűen).

Az élet megfejtése

Bizonyos részlet a Karneválból 

Hamvas Béla Karnevál című regénye. Ezt így le lehet írni. Meg meg is lehet vásárolni tízezer forintért, mit egyfajta speciális tárgyat (sőt itt részben fenn is van a neten). Ha már az ember unja azoknak az ömlengését, akik olvasták. Megküzdöttek vele és beavatottnak érzik magukat, mindenképp beavatottabbaknak azoknál, akik nem olvasták. Nagyon idegesítő embertípus, micsoda sznobéria, kérem, a falra másztam tőle, aztán egyikük kölcsönadta, nálam volt kábé egy évig, az első kötetet fél év, a másodikat két-három hét, a harmadikat talán néhány nap alatt olvastam el.
A Karnevál nagyon nehéz könyv, a legenda szerint az első három-négyszáz oldallal Hamvasnak az a szándéka, hogy lekoptassa azokat, akik az egészet nem veszik komolyan. Az első kötet leginkább Karnevál-szerű, mintegy cirkuszi seregszemle, rengeteg kitérővel, elvileg értelmetlenséggel, zűrzavarral.
Egy kisváros bonyolult élete elképesztő karakterekkel, nagyjából a Száz év magány zajlik le itt, csak egymás után tizenötször. Eleve prizmaszerű a regényfolyam, Hamvas szintetizálja nagyjából az egész világirodalmat (valamint erősen parodizálja, azonkívül tovább is gondolja).
Ez a második kötettől lesz nagyon gyanús, amikor kettéválik a főhős figurája, első világháború után két helyszínre kerül hadifogságba, egyik én az olaszokhoz, másik az oroszokhoz (a regény háttere részint és általában, kisebb-nagyobb kitérőkkel a magyar történelem a 19. század végétől az ötvenes évekig, természetesen óriási történelemfilozófiai műnek is felfogható).
Amelyik én az olaszokhoz kerül az Rejtő Jenő könyveket csinál végig zseniális szélhámosként, majd például Joseph Conrad A sötétség mélyén című művét, a másik én pedig Oroszországban átéli Tolsztojt, Dosztojevszkijt, általában az orosz regényirodalmat, utána Kínába, majd Tibetbe kerül szenvedni meg filozofálni stb.stb.
A harmadik kötetben ismét Magyarország, Budapest ostroma, ötvenes évek, új nemzedékek, új főhős, (Vidál - „aki lát"). Ekkorra letehetetlen a könyv, az eddigi oldalak elvégezték az aknamunkát, mondjuk a regényfolyam utolsó kétszáz oldala tényleg igazi karnevál, mintha egy uralkodó vendége lennénk. Nem akarok és nem is tudok további jellemzésbe vagy méltatásba merülni, ha valaki ezt a bejegyzést ennek gondolta, téved, íme a bizonyíték: szerintem Hamvas Béla: Karnevál című regényfolyama a világirodalom legnagyobb, összegző és beavató műve, megmagyarázhatatlan csúcsterméke, amit egy magyar ember írt, lehet hogy tényleg az ufóktól származunk vagy valami ilyesmi, ezek szerint. Van egy ilen mű tehát, ha valaki József Attila, Pilinszky stb. után kételkedik a mi népünk zsenialitásában: "milyen leleményes a mi dolgozó népünk, Pelinkán" mondta Virág elvtárs a hajában főtt krumpliról, nos, például az a raktáros sem volt semmi, aki a Karnevált megírta a Rákosi-rendszer idején, az asztalfióknak. 

A következő részlet az első kötetből van, a zűrzavar és a kapaszkodás között mintegy előleg-jegyajándék (tűzijáték) az olvasónak, Barnabás Maximus polihisztor merengése az élet értelméről, főleg természetesen a hogyan ne csináljuk, és mit ront el mindenki, ámde egykét sorban a végén mégis, dühösen, hogy hogyan igen, és tulajdonképpen mit lehet ebbe az egészbe belenyugodva élvezni és szeretni.

"Ön bizalmatlan (...). Helyes. Legyen is. De ön ezt a bizalmatlanságot későn kezdi. ... azt mondom, önnek legelső sorban önmaga iránt kellett volna bizalmatlannak lennie. Akkor a legelső futóbolondnak nem ült volna fel, és nem került volna ebbe a fonák helyzetbe, amelyben jelenleg van.

Ön megindult, hogy önmagát megkeresse. A legelső induló vonatra felszállt, ide megérkezett, és ettől valamilyen eredményt vár. Először is, mi az ördögöt keres önmagán? De tegyük fel, ha valamiről valami sejtelme támadt, tegyük fel, mert én még ezt a lehetőséget is számításba akarom venni, és kellőképpen tisztelem is, akkor helyesen indult el ön? Milyen terv alapján? Mondja! Micsoda meggondolatlan ügybe sodorta önmagát? Végül pedig ismét az első esetre térek vissza. Ön, minden valószínűség szerint furcsa, az ön szavaival élve fonák elme. Önnek, uram, semmi, de semmi joga sincs önhöz pontosan hasonló elmék fölött ítélkezni. Érti? Semmi joga sincs.

A többi dolog aztán, folytatta Barnabás, mind ennek az egyetlen, mondjuk principiális kizökkenésnek magától értetődő következménye. Ön említést tett arról, hogy Toporján a vonaton az ő odakozmásodásáról szóló elméletét fejtette ki. Toporján ezt az elméletet, én tudom is, hogy honnan vette, általában mindenkinek el szokta mondani, akit el akar kápráztatni. Fölösleges külön hangsúlyozni, hogy én ezt az elméletet, a többi újabb keletű elmélettel együtt, novellisztikusnak tartom. De még az odakozmásodás-teória szerint is ön, uram, éppen olyan kozmás, mint a többi, és önnek is, mint a többinek, élete kizárólag az odakozmásodás körül forog.

Ah, nézzen meg egy ilyen arcot. Nekem igazán mindegy, hogy melyiket, Hoppyét vagy Auguszta Kornéliáét vagy Vermeránét. Nevezze meg valamelyiket. Laura? Legyen Laura, Kankalin Mátyásné, a város legelőrelátóbb és leggondosabb háziasszonya. Legyen ő. Én ismertem őt, mikor férjhez ment huszonöt évvel ezelőtt, egy kicsit szerelmes is voltam beléje, kihívóan szép és hiú nő volt, termete magas, csodálatosan szép szája volt, puha és húsos ajka, amikor nevetett, fogait feltárta, nagy és erős fogai voltak, kellemesen, sőt büszkén hajlott orra, nemes arc volt, és nézze meg most, milyen fakó és viaszos, milyen csaknem visszataszító és elzüllött arc ez. Nem mondhatja, hogy ezt az arcot talán Kankalin tette így tönkre, vagy más, esetleg gond, csapások, szegénység, a környezet, csalódás, betegség, nem, ezt még ő maga se merné mondani. Rajta kívül ezért az arcért senki se felelős, egyedül ő, igen, ő saját maga. Nézze meg szemében azt az alattomos rémületet, mi lett ebből az arcból, nézze meg orra alatt azt a megkeseredett fájdalmat, ajkának azt a fáradt és kedvetlen hajlatát, állának azt a bántóan éles, makacs és konok szögletességét. Régebben, emlékszem, állgödrének bájosan érzéki hullámos vonaláért rajongtam, és gyakran álmodtam arról, hogy ezt a minden bizonnyal illatos gödröt meg kellene csókolnom. A gödröcske eltűnt, az alsó ajak és az áll között most szigorú és merev vonal, mint az olyan nők arcán, akik megbuktak. Miért? Azt kérdem, hogy miért? És ismét azt, hogy miért? Ó, nem Kankalin és nem a szegénység és a gond és a betegség. Arcot az úgynevezett körülmények sohasem tudnak így eltorzítani és feldúlni, soha, önmaga húzta magát karóba. Nézze csak, itt a második hozzá hasonló arc, Améline tanárnőé, érzékileg talán kevésbé vonzó, de igen értelmes és világos arc. Abban az időben van éppen, amikor a szépség, az értelem, a világosság elkezd róla lefoszlani, és szeme, az okosan csillogó üde, sőt kíváncsi és nem szellemtelen szeme kezd olyan alattomosan rémült lenni, mint Lauráé, ajka elfárad, elkezd megkeseredni, arcán leülepszik a bosszú, az irigység, a méreg, a titkolt indulat, a féltékenység, a buta rigolya. Persze ön azt mondja, hogy Améline túllépte a kort, amelyben valakinek eszét elvehette volna, és ahhoz férjhez mehetett volna. Ó, nem. Nem ment férjhez, bár mehetett volna. Ez tény. De Améline ebből a tényből önmaga számára egész életére szóló kínzókamrát épített, és önmagát ennek a ténynek inkább képes feláldozni, semhogy lényének eredeti üdeségét megtartsa. Arcát ellepi az elrejtett fogcsikorgatás, amelyben önmagát részesíti, és mert vágya nem teljesült, önmagán áll bosszút. Ah, barátom, az olyan arc, mint Lauráé vagy Améline-é, engem minden alkalommal, ha látom, igen mély fájdalommal tölt el, és mondhatom önnek, én ilyenkor igen kevéssé vagyok olyan hangulatban, hogy ezeken a torz és elgonoszodott, kipuffadt és meghülyült, végeredményben tényleg hallatlanul komikus arcokon nevetni tudjak. Én, kérem, nem vagyok azon a véleményen, hogy az öregedés okvetlenül eltorzulással és elcsúfulással jár együtt, mert el tudom képzelni, hogy az arc megérik, fiatal báját ugyan elveszti, de ráncai éppen olyan szépek és vonzóak lesznek, mint gödrei és színei voltak, és szemében nem ég az az anonim borzalom, és nem keserű, és nem válik mohóvá, sem pedig egészen idióta módon bosszúállóvá és az őrülettel határosan kegyetlenné. Az olyan arcra, mint Lauráé, én önmagamat már nem merném rábízni. Hitvány és aljas arc. Gonosztevő arc, amelynek felháborító gyönyöre, hogy önmagát és mást szenvedni lásson. És Améline-é is előbb-utóbb ilyen lesz, mint Auguszta Kornéliáé és az öreg Fillérnéé már ilyen. Mi történik ezekkel az arcokkal, kérdi ön? Ah, uram, olyasvalami történik, ami cseppet sem nevetséges, bár a mi konvencionális életünkben ezt rendesen nevetéssel szoktuk elintézni, és azt mondjuk, hogy szegény bolond. Igen, bolond Kesző Benjamin is kérdezősködéseivel, Kesző Bertalan is koldusszólamaival, Kesző Domonkos is a temetéssel és a zászlóval, Toporján is látogatásaival, Hoppy Lőrinc is mászolygásával, Episztemon is kleptomániájával, bolond vagyok én is harminc- vagy hány ezer kötet könyvemmel és ön is, hogy önmagát keresi, és Flóriánnak, ennek a notórius fantasztának felül, és azt, hogy ön Fillér Majoránna és Jonathán vagy Mandula Mózes tábornok fia, elhiszi. Bolondok vagyunk mindnyájan, és ez a bolondság lassan, igen lassan, de annál biztosabban arcunkról lenyúzza mindazt, ami nyugodt és arányos és vonzó és tiszta és világos és értelmes és ami kortól teljesen független, és arcunkat sötétté és szögletessé és eltorzulttá és megkínzottá és kegyetlenné teszi, s az arc itt megkeményedik, ott feldagad, az orr obszcén lesz, a száj olyan, mint a bélcsatorna nyilása, az orcák szeméremsértően kipuffadnak, a szem sunyi és mohó, a homlok fényét elveszti, az áll olyan lesz, mint a kés, a vonások között a lemoshatatlanul piszkos fájdalom, reménytelenség, hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta. Képes lenne ön ezeken a szánalomraméltóan megriadt lényeken nevetni? De képes lenne ezeken a pojácákon nem nevetni? Akár hiszi, akár nem, számomra a dolog néha nonszensz. Nem valóság. Kísértetek. Persze magamat is beleszámítva, mert ha én magamat ebből a kísértetjárásból kivonnám, az egész dolog nem lenne korrekt. És én most, kétségtelenül didaktikus pátosszal, de ez az egyetlen, amit az ön érdekében tenni tudok, azt mondom, kérem önt, abból az egyetemes akár értelmes, akár értelmetlen felfordulásból, ami emberi élet és történet, önmagát ne vegye ki, és ne higgye, hogy önnek talán különleges elbánásban lesz vagy van része, és kivétel, és ön az egyetlen ember, akire az, ami a többire vonatkozik, nem érvényes. Ez, kérem, inhumánus magatartás, és nézetem szerint minden arc összetöretésének és eltorzulásának és feldúlásának és elcsúfulásának és tragikomikus maszkká való változásának egyik legelső és legfőbb oka. Nem kivétel. Ó, Laura azt hitte, hogy ő kivétel. Améline is azt hitte. Nézze meg őket. Mivé tette őket az a hit, hogy ők kivételek. Nézze meg arcukon azt a sértődöttséget. Nézze, hogy meg vannak bántva. Milyen rosszul palástolt méltatlankodással járnak itt közöttünk, és mennyire zokon veszik tőlünk, hogy őket nem részesítik abban a különleges elbánásban, amely őket, nézetük szerint, megilletné. Én, kérem, minden csepp véremmel tiltakozom az ellen az életberendezkedés ellen, amely abból áll, hogy az ember önmagát, mint a külső világ és a másik ember által ejtett sebet hordozza, és tele van panasszal és váddal és siralommal, és érzékenykedik és finnyás, és kéreti magát és sóhajtozik és gyanakszik és duzzog, és ajkát kihívóan öszszeszorítja és elhallgat és vállat von és nem szól és dünnyög, és a sarokba vonul pityeregni, és reszkető szájjal hebereg, aljas komédia ez, kérem, mert mondja, mi az ördögtől van ennyire megsértve, mit panaszkodik és vádaskodik és gyanakszik és szipákol és érzékenykedik, és miért duzzog a boldogtalan! Mindegyik azt hiszi magáról, hogy félreismerik, azt hiszi, hogy a többi hülye vagy zsivány, mert őbenne nem látja meg azt a páratlant és azt a nagyszerűt, amilyen még soha nem volt és nem is lesz, ahelyett hogy abba, ami előtte fekszik, belemarkolna, hogy élvezné a szépségnek és az egészségnek járó hódolatot, a művészeteket, a szenvedélyek melegét, a nemesedett szokásokat, a civilizáció rendezett életmódját, az ételeket, az öltözködés örömét, a barátságos közösségeket, a természetet, képességeinek adományait, a véletlent, az ünnepet, munkájának eredményeit, az emberek tulajdonságainak sokszerűségét, ahelyett, igen, elzárkózik és félrevonul, és orrát felhúzza, környezetének szemrehányásokat tesz, és indulatos és makacs és kényeskedik és rigolyás, és elkezdi azt nem enni, és ó, nem, ő kék ruhát igazán nem visel, azt az embert nem kedveli, titokban elégtételeket kohol és ingerült és goromba, közömbös és monomániás, ettől persze megbutul, és már nem tud semmi másról, csak hogy őt állandó bántalom éri, és jönnek a mély és keserű ráncok, jön az étvágytalanság, a rossz emésztés, a haj hullani kezd, az áll megkeményedik, az orr felpuffad, a szeme megriad, az ajka komisz, hiába mázolja festékkel, egyre gonoszabb és szenvedőbb, és egyre inkább pojáca és halotti maszk és chiméra és embertelen és csúf és tragikus és hallatlanul nevetséges."

Az angol beteg

Moziban beszélget két moly. Vége a filmnek, azt mondja egyik moly a másiknak: „Nem tudom, a könyv valahogy jobb volt". Valamint a klasszikus anekdota, Passió c. film után egy lány a barátjához: „Hú, tök jó volt. Vajon kiadják könyvben is?"

Az angol beteget először nyilván filmen láttam, nem mondhattam, hogy jobb a könyv, mert akkor még le se fordították, meg életem egyik legnagyobb filmélménye volt, bőgtem, mint egy óvodás, és még megnéztem kétszer. (Ennyiszer adták a Paksi Művelődési Központban, kábé nyolcadikos lehettem. Érdekes, hogy már akkor is azonosultam Almássy nyomorával, meg így képzeltem el a szerelmet, amiről finoman szólva még fogalmam sem volt, és nem is lett igen sokáig, bár én mindig igyekeztem azt hinni. Voltaképp az egyetlen áldott légüres, boldog tér az ember életében hattól-tizenkét éves korig, a kisgyerekkor-freud-pokol szakasz és a kamaszkor közti legózós, biciklis, Egri csillagokat olvasós béke, amit egyik pillanatról a másikra a kövek alól meg mindenhonnan előbukkanó lányok örökre tönkretesznek. Na mindegy).

Egy évre rá jelent meg a könyv, karácsonyi ajándéknak kaptam. Átrágtam magam rajta, inkább a történetre figyeltem, elég nehéz szöveg. Aztán valahogy véletlenül megint elolvastam középiskola vége felé, és akkor már harmadjára is, mondatonként szürcsöltem már, rájöttem mennyire lírai az egész szövete. Hogy nem éppen nyálregény, hanem komoly szépirodalmi alkotás. Olyannyira, hogy végül ebből írtam a szakdolgozatomat magyar szakon (ha valakit érdekel, elküldöm e-mailban). Ondaatje a kanadai irodalom talán legnagyobb alkotója, Nobel-díj várományos, még az Anil és a csontváz című regényét szereztem meg, az is igen jó. Nagyon szépen fordítják magyarra, M. Szász Anna és Szász Imre munkájának maximális tisztelettel adóznék ehelyütt.

Szakdolgozathoz már azt hiszem kilencedjére olvastam. Vannak szakaszai, melyeket nagyjából kívülről tudok, főleg a sivatagi és kairói jeleneteket. De nagyon érdekes a többi szál is, ami a filmben elsikkadt, például az indiai utász figurája, (a regény tíz fejezetéből három kizárólag vele foglalkozik, míg Almássy egész történetével négy fejezet). Rendkívül képszerű, kifejezetten szép regény, Ondaatja célzatosan sűrű, erős szöveget csinál, egészében a líra szabályai szerint működteti.

„Nézem majd a holdat,

de téged látlak

Az a régi Hérodotosz örökzöld. Dúdolni és énekelni azt a dalt újra és újra, vékonyabbra kalapálni a sorokat, hogy belehajlíthassuk a saját életünkbe."

Ez a könyv tehát az egyik, aminek olyan vékonyra kalapálódtak a sorai, hogy belehajlottak a saját életembe folyton. Az Upuaut-farkasisten dolog, vagy akár ahogy most blogot írok, az is, ma jutott eszembe, olyan, mint Almássynak a Hérodotosz-könyve, amibe mindent beleragasztgatott, képeslapot, festményt az Úszók barlangjából, fényképet, jegyzeteket, voltaképp persze főleg szétjegyzetelte, és dupla vastagsága lett az eredetinek, nem is lehetett becsukni, és hát szerelembe is úgy esett, Katharine kölcsönkérte tőle a könyvet és felolvasta belőle Kandaulész és Gügész történetét.

"Vajon azért hallgattam mindig is zenét, mert szomorú vagyok, vagy azért vagyok szomorú, mert mindig zenét hallgatok?" teszi fel a kérdést Hornby a Pop, csajok, satöbbiben, nekem is ilyen Az angol beteg, nem tudom eldönteni, valahol mindig ezt másoltam-e, vagy eleve ilyen vagyok és azért szeretem, mert ennyire passzol hozzám (azért remélhetőleg nyilván az utóbbi). Megjegyzendő egyébként, hogy nemcsak szerelemről szól, hanem például az egyik legdurvább háborús regény is, amit valaha olvastam, talán csak Malaparte: Kaputt című könyvét mérném hozzá második világháborús témában.

Tehát elég fontos nekem Michael Ondaatje Az angol beteg című regénye, akit eddig megtérítettem vele kapcsolatban, mind azt mondta, hogy teljesen én vagyok ez a könyv (sőt, előfordult, hogy valaki épp emiatt nem bírta elolvasni).

„Hogyan magyarázzam el őt? Kezemet használva? Ahogy fel tudom vázolni a levegőbe egy plató vagy egy szikla alakját? Csaknem egy éven át része volt az expedíciónak. Találkoztam vele, beszélgettem vele. Mindketten állandóan a másik jelenlétében éltünk. Később, mikor felfedeztük a kölcsönös vágyat, ezek a korábbi pillanatok visszaözönlöttek a szívbe mostmár sugallatosan, egy kar ideges szorítása egy sziklafokon, tekintetek, amelyek észrevétlenek maradtak, vagy félremagyarázódtak.

Akkoriban ritkán kerültem Kairóba, egy hónapra, háromból. Az Egyiptológiai Osztályon dolgoztam a saját könyvemen, Récentes Explorations dans le Désert Libyque, s ahogy teltek a napok, mind közelebb és közelebb kerültem a szöveghez, mintha a sivatag valahol ott lenne a papíron, annyira közel, hogy még a töltőtollból kibukkanó tinta szagát is éreztem. És eközben küszködtem Katharine közelségével, megszállottabban, ha őszinte akarok lenni, az ő lehetséges szájával, a térdhajlat feszességével, a has fehér síkságával, mint az írással, s közben írtam rövid, hetvenoldalas könyvemet, tömören és célratörően, kiegészítve útvonalak térképével. Képtelen voltam testét eltávolítani a papírról. Neki szerettem volna ajánlani a monográfiát, a hangjának, a testének, amely - úgy képzeltem - fehéren emelkedik ki az ágyból, mint egy nagy íj, de a könyvet a királynak ajánlottam. Abban a hitben, hogy ez a megszállottság gúnyt és leereszkedően udvarias, zavart fejrázást vált majd ki Katharine-ből.

Kezdtem sokkal szertartásosabban viselkedni a társaságában. Természetem sajátossága. Mintha félszeggé tenne egy korábban feltárt meztelenség. Európai szokás. Nekem természetes volt - miután belefordítottam őt különös módon a sivatagról szóló szövegembe -, hogy most jelenlétében fémöltözékbe bújjak."

„És mindazon törzsek nevei, a hithű nomádoké, akik a sivatag egyhangúságában vándorolnak és fényt és hitet és színt látnak. Ahogy egy kő, egy talált fémdoboz vagy csont kedvessé válik és örökkévalóvá az imában. E földnek ilyen dicsőségébe lép be most ő és válik részévé. Úgy halunk meg, hogy szeretők és törzsek gazdagságával telítődünk, ízekkel, amelyeket lenyeltünk, testekkel, amelyekbe belehullottunk és felúsztunk bennük, mint a bölcsesség folyóiban, személyiségekkel, amelyekre felindáztunk, mint a fára, félelmekkel, amelyekben elrejtőztünk, mint barlangokban. Szeretném, ha mindezt jelölnék a testemen a halálom után. Hiszek az ilyen térképészetben - ha a jeleket a természet rajzolja, nem csak felírjuk magunkat egy térképre, mint gazdag férfiak és nők nevét épületekre. Közösségi történelem, közösségi könyv vagyunk. Nem birtokolnak és nem vagyunk monogámok ízlésünkben és tapasztalatainkban. Csak arra vágytam, hogy olyan földön járjak, melyről nincs térkép.

Kivittem Katharine Cliftont a sivatagba, a holdfény közösségi könyvébe. A kutak suttogásai között voltunk. A szelek palotájában."

(Sebestyén Márta, Gabriel Yared, The english patient soundtrack)