saját bejegyzései

Brodszkij 1

Levél Joszif Brodszkijnek

1

Jobb lenne inkább leveleznem

valami szép, különleges nővel

belátod te is.

Használni szeretnénk a múzsát,

mint a nőt, akiknek testét már alaposan

ismerjük (nem a lelkét próbáljuk

elképzelni és inai, üregei, szaga

ehhez még csak puszta metafora),

unottan és otthon kéne élni vele, a szép

istenséggel, aki mosogat, főz ránk,

játszótérre viszi a gyereket.

2

Az ágyam mellett egy széken,

fél literes műanyag palackban víz van.

Üdítős palack, nem emlékszem,

mikor vettem, eredeti tartalmát mikor

ittam ki, milyen volt az a nap.

Minden éjjel, mielőtt lefekszem,

hajnaltájt, ha részegen hazaértem,

és támolygok a szobában, még

kicserélem az ágy mellett a vizet.

Nem akarok poshadtat inni,

még rosszabbul lennék tőle.

Mindig csak néhány

kortyot iszok belőle,

fontos az a néhány korty,

nélküle nem tudom, mi lenne,

mert elviselhetetlen a szomjúság

félálomban, mikor már nem tudok kimenni

a fürdőszobába, azt gondolom, folyton

cserélt víz a lélek, képtelen pazarlás,

megint miért felejtettem el?

3

Csak hangulat kellene

legalább kuplék a semmihez

nem bámészan cigarettázni

és rábízni magunkat folyton

a belül nyikorgó verklire.

Egy kávéház előtt megálltam minap

Spinozáról nevezték el, mert

jól hangzik e név (és talán mert

ez a zsidónegyed és ő híres

zsidó bölcselő volt, úgy emlékszem,

megfér hát a híres templommal, és olyan

másik kocsmákkal, mint a Kék rózsa, amely

néven szintén mindig meghatódom kissé).

Zongoráztak a Spinozában, volt idő még

aznapi találkám előtt, itt gyújtottam rá, mintha

várnék, ne legyen kínos, hogy egyszerűen

csak hallgatózom. Megfigyelted-e már,

ahogy öregszel, egyre inkább nem érzel semmit,

esetleg csak a múltad jut eszedbe, de jelened nincs,

hogy’ ünnepled az ilyet, mikor mégis meglep valami

hangulat, mennyire el tudod különíteni ritkasága miatt,

mintha sivatagban osztanád be a vizet,

órákat kivégzésed előtt:

az ég szeletét felhőkre cellád ablakából,

ahogy változnak, úgy érzed,

csakis téged vigasztal,

szórakoztat az Isten.

4

Ha éhes vagy, nyalogass sót -

akkor majd szomjas leszel.

Így keresek jó ideje szerelmet, járok

minden dolgom után. Gondolhatom (most

te is), nem az én életem ez, csak egy város, hosszú

buszutak, hétvégén vidék. Alvás-virrasztás

vetésforgója. Parcellákra osztottam

magam, unatkozom.

Megtanultam folyton a másik

oldalon rágni, pedig a szájam

mindkét oldala fáj, belül sebes.

Rájöttem, a lélegzés is kevesebb,

leginkább rágóizmok vannak,

lélek, jelenlét, a leviatán, ahogy lomhán, folyton

mozog, rossz szerelem, csak ráng az egész.

5

Nők ezrei pusztultak el a hajón, amit az első

főhóhérról neveztek el, Dzserzsinszkijnek.

Két tábor közt hordta a foglyokat valahol Szibériában,

át egy széles folyón vagy szakasznyi tengeren.

Legyártották egyszer azt a pokolhajót, az egyik nagy szovjet

vagy még cári üzemben, börtönhajót, szenvedéshajót, pezsgővel

felavatták, az egész kikötő lerészegedett,

ünnepeltek, bizonyára sok pár talált

egymásra aznap este a dokkok mellett.

Később a fedélközben többször is tűz ütött ki,

vannak erről jelentés-papírok, hogy megsültek

a rabok, többezer nő. A hajó valamiért csak nőket

szállított, ketrecekbe zárva, zsúfolva.

Tetveik, mocskuk, bűzük ellenére mosolyogtak

és rögtön hajukat igazgatták, ha közeledtek őreik,

férfiak, a szemtanúk beszámolói szerint ez

volt a leginkább megindító látvány.

Végül a hajó elsüllyedt, a tüzet egyszer nem tudták eloltani

bár bizonyára mindent megtettek, hogy tovább

lehessen használni, hogy megmentsék a leviatánt.

6

Te is szereted a mozit.

Hallgasd a rokka kerregését

ahogy hátunk mögött,

mintha párkák a sorsunkat,

valami unott gépész

fent szövi a film fonalát.

Nézd a szitáló fényt.

Képzeld el a filmem. Címe: Részletek

a huszadik század jobbik feléből.

A holdfényszonáta szól lágyan, ahogy

szokott, és sorban képek. Egy ember

felnő, öregszik. Végig csak aludva.

Alszik kórházban, lövészárokban, otthonaiban,

sorban a női mellett, lövészárokban, lágerben,

felismerhető híres helyeken, a Reichstag előtt,

a Corvin közben, Dachauban vagy Kolimán,

orosz, német, zsidó, magyar alszik,

Közép-Kelet-Európa, haldoklása szüneteiben.

7

A nagy nép körében nulla

százalék volt az analfabétizmus.

Istenei mégis néhány évre

rajzfilmfigurák lettek, együgyű

háborús istenek, Wotan, Thor,

Hitler, Fenrir, Hatti, Skoll.

Többé már csak farkasokat

láttak az égen, amik felfalják

a holdat, a napot.

Ők pedig széttépték

idelent magukat és a földet.

8

Budapest lett az új Jeruzsálem,

kereszt helyett cipők maradtak,

cipők szobra a Dunaparton.

A kereszt is mintha csak valami

tartó lenne, segéd-használati tárgy,

ráakasztani ruhát, táskát, kabátot.

És a cipők, sorban, mintha

csak most léptek volna ki

belőlük, felszabadultan, boldogan

fürdőzni, népes család valami strandon,

félcipőkből férfiak, nők elegáns topánokból,

és a sok apró cipőkből fürödni szaladtak volna

a gyerekek. De tél volt, tudjuk.

Egy öregember, túlélő, mesélte hatvan

évvel később, hogy mikor a jeges folyóba

lökték, egy gyönyörű fiatal nő

mentette meg, elrejtette egy uszályhoz,

de aztán eltűnt, lövést kaphatott, mielőtt

megmentette a kisgyereket.

Rákseb városok lányarcán

fémcipők sora a Dunaparton,

Golgota Jeruzsálemben.

Felgyorsult az idő, mert a kereszt után

csak harmadannyi kellett hogy kitörjön a nagy

lázadás egy másik római birodalom ellen,

mint ami végighajtotta a Via Dolorosán,

ennek a földnek minden vékony, éjszakai

országútjain a Krisztust hatszázvalahányezer

magyar testben, ami felkelt és újra lépkedett,

amíg tehette és sárral kevert vér

nem száradt fülén, mint a sovány mellkason

a dárdasebből szivárgó ugyanolyan vér.

Csak tizenegy év, és a város

fellázad az új helytartók ellen.

Csak hét nap, míg visszatérnek

tízszeres erővel az elűzött légiók.

Parittyás utcagyerekek lövik

a romok közül a páncélosokat.

Aztán ez a nép szétszóratott, azóta sem

mondta senki: „teremtek neked

 új földet és új eget.”

9

Másodszor nála találkoztunk.

Budán van lakása. Órákig ültem

vele a kádban (háromszor cseréltünk

forró vizet), bort ittunk és cigarettáztunk

két gyerekkor történetei közt. A szerelem

úgy bomlik ki, mintha lenne megváltás, de

a stációk fordítottak. Itt nem felbuksz, folyton

csak emelnek, avagy, gúny helyett, bár komikus volt,

első, hosszú csókolózásunk után a szórakozóhelyen

megtapsoltak és éljeneztek (valami külföldi társaság)

amikor összekarolva távoztunk, már nem idegenek

egymásnak. Másnap felhívott magához.

A konyha mellett van, kicsi a hálószobája, egykor

cselédszoba lehetett a nagy polgári lakáshoz.

Mint egy keleti nászkamra, olyan, mondtam

neki vigyorogva, királynő, mondtam komolyan,

csak egy ágy, szinte semmi más

és a matt sötét, összeolvadva, alig mozogva

hevertünk némán egymásban ott

a jeruzsálemi belső templomban,

szobájában mi magunk voltunk az a sötét,

a sötétnek anyaga, a mindennél szentebb

fülkében, amit senki sem láthat, csak a főpap,

díszbe öltözve, évente egyszer, egy későbbi

éjszakából emlékszem a nyaklánca fémes ízére,

mikor csókoltam őt és nyelvemre keveredett ez a

főpapi dísz a meztelen királynői nyakon, de akkor, legelőször

nem vettem észre, köznap volt csak a fülkében, alig

mozduló sötét. Magára hagyott, néma, zavartalan Isten.

10

Elvenni látszott tőlem a keserűséget, mint tőled

szovjet útleveled az új állam (de te is megtartottad

emlékbe, vén közép-kelet-európai kujon).

Emlékszem, ahogy cigarettázom a repülőtér

kávézójában, az első napon, amit idegen földön

töltöttél, hogy örökre ott maradj. Te pedig

az utóbbi időben folyton költöztél itt, ahol

Bródy József lenne a neved, ugyanolyan jól

hangzó (egy évet még ilyesmi utcában is laktál,

a Rádióval szemben, nyári éjszakákon megálltál

kicsit a kapualjban bámészkodni, ötvenhatos

filmhez ismétlődtek tömegjelentek).

Nyolcszor cseréltél lakást három év alatt, szép

teljesítmény, nekem egy város felejtette el

a nevemet, ahogy írod. Azt hiszem, később

születsz, mint én, bár rég halott vagy, és én leéltem

az életed, bár a végén gyerek is voltam már máshol

(magamban bolyongva, mint egy csavargó,

vagy Alexandrosz, azon az óriási területen,

amit meghódított, az ilyesmit te is szereted).

Folyton írom a versed, ezt a leviatánt,

ha elkészül egy-egy szakasz, az erkélyre

mész, kávé és cigaretta, majd nézzük

tovább, könnyű kövek közt

hogyan forog a fény.

(a fotók Nyíri Zsolt felvételei, fent "Gozsdu udvar", lent "Szekvenciák 2")

verscsíra meg ária

Jegyzet

Az újszülöttnek kétszázhetven

csontja van. Mire felnősz, átlag kétszázhat marad.

A léleknek ugyanúgy csontjai vannak,

kis test az is, benned lakik.

Lassan eltűnik, eltörik a lélek sok csontja,

meglehet egyszer (miért félsz ettől)

az összes.

ez a nyár se néz ki másnak

Egyedül ücsörögve a Gödör nevű szórakozóhely szélén, a padon

1

Valamit végre

a tejhez kéne

hasonlítani.

2

Nyilván annak kellett történnie

vele, mint az összes többivel:

mintha soha nem is lett volna.

3

Az esték, ezek a nyílt sebek.

Nyár van. Ilyenkor hajnalban a szél

az ujjaim közt, mint egy nő haja.

4

Nem áll jól neked a hosszú haj,

amit az utóbbi évben növesztettél.

Éjszakáimban egy rövid hajú nőt keresek.

5

Beszélgettünk valakivel, kérdeztem tréfásan, vajon

mikor leszek olyan alkoholista, mint ott azok,

hogy napközben a boltba járnak feleskapszulákért.

Egyelőre nem érdekel a stampó mindennapi, gyors csókja.

De ez a dobozos sör, így a vége felé,

mint egy ráérős, nyilvános smárolás, mert már

alig van benne valami, az mégis

annyira ízlik. Az egész életre máshogy

illik ez a dobozos, sörös metafora,

főleg a szerelemre, hogy az elején egy világnyi

finom folyadék, feléig nem is lehet nem

őrjöngve a szomjúság eltűnésétől vagy

a bőségtől szórakozottan inni. Aztán

hamar eljön, hogy alig van benne. Onnantól hátra

hajolva, legyőzötten szürcsöljük, amíg ki nem ürül,

marad egy vékony falú, könnyű,

fölösleges fémdoboz,

a saját szívünk, marad egyedül.

Ojtozi-szoros, 1914.

Dédapám elmaradt a háborúban

„Az  Ojtozi-szoros, ott halt

meg az anyai nagyapám, hídőrségre

rendelték ki, ez a hágó volt a régi

úgynevezett Nagy-Magyarország, ja,

igen, igen, az Osztrák-Magyar Monarchia

legkeletibb csücske, megnéztük a temetőt,

fele részben a magyar katonák sírjai, sima

kőkeresztek, nem, nem olyan fehér mint az

amerikai katonatemetőkben, na, egyszerű

beton, benőtte a moha, meg minden, nehéz

elolvasni a feliratokat, zárva is volt, ilyen alacsony

kerítés volt, de hát nem másztunk át, a másik

részben az orosz  meg román meg mindenféle

egyéb, azokon látszik, hogy újra kihúzták a feliratot,

sok sír van ott, de hát valószínű, hogy sokkal több

holttest van oda eltemetve, nemcsak azok,

akiknek ki van írva a neve, valami tömegsírra

épülhetett az egész. Tizennégyben halt meg az öreg,

nem négy, hat gyereke volt, vagyis akkor még hat,

mert aztán öt lett, abban az évben, még kisgyereknek

halt meg a hatodik, egy lány, a mama volt

a legidősebb, aztán az Ádi bácsi, Lizka néni,

Franci bácsi, Maris néni. Nagyanyám még

utánajárt a férjének keletebbre, kereste,

kóborolt, hátha megtalálja valahol.

De hát az elmaradt a háborúban, ja, így mondták”

mesélte apám, erdélyi kiránduláson voltak

hétvégén a paksi városi kórussal, Kézdivásárhely

környékén, megnézték például a Nyeregtetőt, sok

kopja van ott, 1849. augusztusában volt csata,

néhány száz székely harcolt osztrákok-oroszok ellen,

és a hágót, ahol dédapám elesett, nem tudták pontosan

melyik hónapban, de tizennégyben. Nyár végén, mondtam,

a háború legeleje felé, mert az oroszok benyomták a frontot

(utána kéne néznem), ott lehetett csak támadni, a szorosban,

az az egyetlen átjáró azon a nagy területen.

Az első világháborúban még nem volt dögcédula,

talán azért mondták arra, ha valaki elesett,

hogy „elmaradt a háborúban” mivel végül is

csak onnan tudták biztosan, meghalt, hogy később

sem ment haza a családjához, többé már soha.

Magyar katonák felesküsznek IV. Károlyra a fronton.

magyar

Hegedülni

Mindkettőnknek volt legendás
László nevű nagyapja. 

Róluk beszélgetünk. Én az enyémet
nem ismertem soha, pedig

állítólag nagyon hasonlítok rá, nevemet 

róla kaptam, tőle örököltem

valami eleganciát, ami mélyről 

néha rám köszön, meglep, sőt, a hülye 

járásmódomat is, ami viszont ha magam 

alatt vagyok, az őrületbe tud kergetni, 

mint egy idegesítő ajándék amit már

nem lehet visszaadni (mondjuk túl 

hangosan ketyegő óra).

Bujkált, géppisztolysorozat elől

cikcakkban futott, hogy én legyek,

mosolyog a fényképeken, hogy lássam

az arcát és meghatódjak,

fiatalon halt meg, én is úgy fogok,

ötven körül, a másik vonalon sem

értek meg elődeim hosszú kort.

Lényeg, most van mit mondanom. De inkább te beszélsz.

László nagyapád neked a gyerekkor,
első éveid és az ő utolsó évei. 

Szerelmes lehettél belé, kiderül 

ma este. Jól jön nekem, hogy
engem is Lászlónak hívnak 

(van ebben a Lászlóságban valami, 

mindig is sejtettem, hasznomra 

lesz egyszer).

A háború alatt nagyapád gyönyörű,
fiatal feleségét és két kisgyerekét

az oroszok elől a spájzba rejtette.
(az a vidám film később készült).

A spájz ajtaja elé szekrényt tolt 

és várt egy darabig. 

Milyen lehetett az a várakozás?
Mint műtétre, előadásra – tragédiára,
amit megpróbál egy nevetséges népmesei
fordulattal majd megakadályozni.

A fosztogató seregből az ő házukba
három katona jutott. Fegyverük
volt, mocskosak és fenyegetőek voltak,
lényegtelen hogy voltaképpen milyenek
éppen ők, együtt hárman sötét
lehetőség, ami azokban a napokban
tízezerszám beteljesült.

Könnyedén mesélte neked,
a kislánynak, kisgyereknek utólag?
Végül is leültette a három oroszt
úgy tett, mintha csak egyedül élne 

a házban. Itatta őket, és mert
tudott hegedülni, játszott nekik.
A katonák késő estére rúgtak
csak be. Amikor László látta, 
hogy már nagyon közel vannak 
az eszméletvesztéshez, mély-részeg
álomhoz, mintha magyar nótát
énekelne, azon a beszéd és sírás 

közti hangon üzent a lélegző titokhoz, 

aki a mulatozást két kisgyerekkel rettegte 

végig egy szűk helységben:

„ne aggódjatok, szeretlek, 

tarts ki, nincs semmi bajom,
nem lesz semmi baj.”

A kerthelységbe, ahol ülünk
hegedűszó hallatszik ki, bent népzenész 

társaság, ők örömzenélnek.
Én is hegedültem gyerekkoromban.
Ismerős a törékeny hangszer súlya
kezemben, a húrok bevágása 

ujjbegyeimen, másik kezemben a vonó, 

hogy meg kell gyantázni, és egy-két szál 

mindig kiszakad, ha erősebben játszok 

(nagyapádnak nyilván végig így kellett akkor). 

Emlékszem a hegedűre, nem 

tudtam megtanulni, gyűlöltem.
Te a zongorát, ugyanabban az időben, 

ugyanazért: nem értetted miért kell 

ennyi időt eltölteni ilyen hülyeséggel.

Sosem tudtam átlépni azon a határon, 

ami után ha minimálisan is, elkezdődik 

a zene. Vajon nagyapád azok alatt az
idegtépő órák alatt is belefeledkezett 

néha és élvezte a muzsikát, amit csinált? 

Emlékszem, milyen beszorítani a hegedűt 

felemelt vállam, leszegett állam közé.
Sose ment nekem, hogy egyszerre tartsam 

a hangszert és énekeljek, bár ezt 

a leghétköznapibb zenész is tudja. 

Nagyapád csak épphogy játszott,
vagy kiemelkedően, talán felfedezetlen
nagy tehetségként bánt a hegedűvel?

Végül elmentek a részeg oroszok.
László megnyerte élete csatáját,
valódi harcot, fegyverrel, életre-halálra
a hazáért (a férfinak az leginkább
a felesége teste).

Három-négy mondatban meséled el.
Azt mondom, nagyon magyar az egész,
a dal, a kiszolgáltatottság, lelemény.
Hajnalig beszélgetünk, idővel

megcsókollak megint, az Andrássy úton 

egy padra még leülünk álmodozni, aztán

elbúcsúzunk a Köröndön, itt laksz.

Indulok hazafelé. Nézem az órát,
kilenc elsuhant, bizonyítva

számomra, egymásnak vagyunk

teremtve. Fél év múlva többé

látni sem akarjuk egymást.

Még mindig nem tudok hegedülni,

a világpolitika meg így és úgy, nyugtalanító

ez akkor is, ha tested egyelőre

nem az otthonom, gondolom hirtelen,
világosodik, piszkos a város,

fáradtan botorkálok aludni,

mint reménytelen szerelmet,

érzem, magyar vagyok, most megint

azt hiszem, mindig lesz valahogy.

(Megjelent a Liget c. folyóirat 2009. márc. számában)

/VÉGIG AZ ORSZÁGOS KÉK TÚRÁN/

Idegenek vagyunk

„Kicsoda az, a ki feljõ a pusztából, mint a füstnek oszlopa?”

/Énekek éneke, 3,6/

Indulj el egy úton,
én is egy másikon,
gyaloglásom alól
nem fogy el a föld,

nem fogy el a város,

ez egy körkörös város,
bekerített élet, a szív

mint egy ököl, tudtad-e,

olyan, mindenkinek

egy ököl a mellkasban,
vérben úszik, nem nyugszik
mintha folyton csak

szabadulni akarna,

hol egymást találjuk,
egymáshoz se szóljunk,

nem játszottam jól sosem,

nem hoz vissza téged
semmilyen Isten, hogy az ördög
adott, azt mégse hiszem,

aki minket meglát,
mit fog az mondani,
a hangodat némafilmhez,
nekem adtad magad,
hogyan lesz este mégis,

hogy fakulnak el a szavak,

azt fogja gondolni,
idegenek vagyunk,
és igaza lesz,

meg se születik soha,

az bajom van véled,
sír a szívem érted,
hallgasd a hangodat,

hallgasd vissza,

hiszen veled volt tele,

engem többé semmi
tölt ki, minden napjaim,

füstté válnak most az egek,

sír a szívem érted,
majd meghalok érted,
gyaloglásom alól

nem fogy el a föld,

nem fogy el a város,

ez egy körkörös város,
bekerített élet,

indulj el egy úton,
én is egy másikon.

Nem épkézláb mondatok

ma kitöröltem az összes eddigi smst, hogy a beérkezőknek

legyen hely, értesítettek a számlámról, azt hittem te írtál, az nem fér

már el, a félelem visszatért, rájöttem, milyen egyedül és nevetséges vagyok

és hogy a tárgyi bizonyítékok kellenek és tárgyi bizonyíték a test

is, azért fontos, ezért lehet igazán bemocskolni

(persze azt is, amit bizonyít, játékot csinálni belőle szavakkal)

bemocskolni a testet például pornóval, pedig például az ondó

nagyon fontos tárgyi bizonyíték lenne, díszítést csináltak belőle

vagy egyfajta furcsa luxusételt, mindenütt ott van

konkrétan hánysz tőle, pedig az ízek fontosak és elkeseredtél

talán, megsértettelek, mikor mintha diadalt, az ujjaimról lenyaltam

azt a nedvességet, aminek nincs neve (miért?), ami tárgyi bizonyítéka

annak, hogy benned voltam, mozdulatokkal kiszakítottalak,

nem tudom, akármiből is, ez most jó, egyszerűen jó, te vagy,

előtte az erkély betonpadlójára kerültünk, kiborítottuk az edényt, félig

tele volt hamus, csikkes vízzel, nem hoztál más nadrágot a néhány napra,

én igen, nekem a kabátom büdös leírhatatlanul, senki sem

veszi észre, senki sem vesz észre talán semmit, nincs

fölöslegesebb a félelemnél, mindig figyelnek ránk, le kell

szakadni, hogy kettesben, még nem érek hozzád, csak megint

leterítem azt a kabátot, még tiszta, süt a nap, ráülünk

elszívni egy cigit, csináltunk három előnytelen fényképet, közelit

kettőnkről, csak háromszor két fej és beszélgetünk, miért nem

értik ezek Prágát, nekünk könnyű persze, mi vagyunk Prága éppen,

lesétáltunk a várból utána, te a tériszonyod

miatt féltél, elsodornak, leröpítenek a körülöttünk lefelé

száguldozó gyerekek, nevettem rajtad, kapaszkodtál belém,

persze te többet rajtam, mert a galambokat végig kerülgetni kellett,

rikító gyengeségem a madarak, szeretem, ahogy mosolyra húzódik a szád,

az önkéntelenségét, ahogy a fogak félmagasságig előbukkannak, leírni ezt is, le lehet

visszafelé a buszon például teleírtunk egy fényes felületű prospektust, amin nincs

egyéb magyar felirat, valami kristályokat reklámoz, az egész világ tele van

üveggel és most már ezzel a kék tintával kézírásod árkaiban,

hogy haza szeretnél menni

velem, írod, hogy egész nap kívántál

engem, de lehet hogy az egész csak

biokémia, írod, mint ahogy valószínűleg az én

verseim csak indiszkréció, a szerelemről

épkézláb mondataink nem voltak

(megjelent az Árgus 2007.dec. számában)

A farkasisten évei

1.
Mindennapi apró
idegösszeomlás:
iszunk, amíg képesek 

vagyunk feladni végre

a továbbiakra nézve,
és hazamehetünk.

2.
Mint a bosszankodás,
ha nem figyeltél, és kiesett
cigarettádból a parázs.
Dohányzom, érzem, tágul

a tüdőm, a világegyetem.

3.
A magány mint a bányaomlás.

4.
Éjszaka veled lennék, 

az éjszaka hóhérlegény 

mohó tanonc az éjszaka
savba mártja testemet és figyel.

5.
Méz a napfény, és feszes
fehér géz, naponta betekeri

vele Isten a szemem, az arcom
hiszem hogy nem látok,
hiszem hogy nem látszom.

6.
Tékozlás gyönyöre!

7.
Elszámolás. A szőnyeg egykor
tiszta volt. „Bejártál cipővel, mi?”
Itt meg üres befőttesüvegek 
sorban, nézd, anya, bennük
penész lett, figyel a semmi.
Koszból lettünk, kosszá leszünk,
káoszból káosszá.
Rend keretei, boldogság olcsó,
giccses rámái testünk, agyunk,
nem hagynak teret a képnek,
amit csak szolgálniuk szabadna,
amiről hinnénk, annak születtünk.

8.

A jó koncerttermek úgy

épülnek, falaikról nem verődik

vissza egyetlen hang se,

semmi sem zavar, a színpadi

zene végre magára marad.

Itt belül viszont összevissza

köröz, akár kevés szólamból is

véget nem érő kánon,

minden évvel, történettel

újabb hang lép be hívatlanul.

Hibásan építették

körénk a szívünket

9.
Fantomfájás, japánkert a vers.

10.
Szirénák városát csinálták
a városból amit lakom.

11.
Miért nem jegyezte
le az orvos, a hóhér,
milyen ha cukrot
dörzsölnek a sebbe?

12.
Holdfényt szitálnak a felhők.

Sehogy sem tud aludni az Isten.

Üvegpohárból issza a tejet.

(Nehezebb elmosni).

13.
A poklok én vagyok.

14.
Ami nem egyedüllét,
mostanában mindig
alkohol és cigaretta is.

15.
Tálon hagyott
cigaretta 
tejfüstje, lélek.
Szikár, éles,
könnyen oszló 
füst, ahogy
kifújta, test.

16.
Milyen évek ezek?
Mikor ezt a verset írom. 
A farkasisten évei.

17.
Upuaut, vagy az utak
megnyitója, farkasfejű istenség,
amelyik átvezeti a lelket a felső
világból az alsó világba.

Fenrir fiai, Hatti és Skoll is,

mint apjuk, farkasok.

Így múlik az idő: üldözi, utoléri és megeszi

mindig egyik a holdat, másik a napot

18.
Gyerekkoromban azt képzeltem,

éjjelente óriási fekete farkas jön 

szobámba, és amíg alszom, körbejárja 

ágyamat, bundája súrolja szélét, 

a lepedőt, paplant, fejem mellett 

állkapcsa vonul, szaglászik, mindent

tud rólam, bármikor játszva
megölhetne, mégsem tesz semmit, 

otthagy, csak ellenőriz, még mindig 

birtokában, még mindig 

tehetetlen vagyok.

Február 8.

Május végén egy kerthelységben

írtam: „majd széttárja combjait 

a nyár”.

Sáros, néma rohamkocsit, vezetem a telet.
Úgy döntöttem, a kétségbeesést
már a nők miatt, ezt hordják ide,
nem hiszem el, hogy létezel
akkor nem őrülök meg.

Moziba megyek, aztán meginni 

valamit az ismerőseimmel.
Elgondolkozva a többi nőn,
csak mintha magamat műteném,
egyik se valami bonyolult,

kivágni gyulladt mandula, vakbél
a portás is megoldja állítólag.

Most a képtelen bizonyosság,
ahogy szöveteim között te heversz.
És hogy a szomorúság, amit okozol,

akár vagy, akár nem, annyira része csak

a valóságnak, amennyire én: egészen 

elhanyagolható, elhanyagolt.

(Laci régi verse ez, fel lett véve a kötetbe is, valamint megjelent tavaly a Használati utasítás c. antológiában. Mindenkinek szép februárt.)

téged vígasztal, szórakoztat

3.

Csak hangulat kellene,

legalább kuplék a semmihez,

nem bámészan cigarettázni

és rábízni magunkat folyton

a belül nyikorgó verklire.

Egy kávéház előtt megálltam minap,

Spinozáról nevezték el, mert

jól hangzik e név (és talán mert

ez a zsidónegyed és ő híres

zsidó bölcselő volt, úgy emlékszem,

megfér hát a híres templommal, és olyan

másik kocsmákkal, mint a Kék rózsa, amely

néven szintén mindig meghatódok kissé).

Zongoráztak a Spinozában, volt idő még

aznapi találkám előtt, itt gyújtottam rá, mintha

várnék, ne legyen kínos, hogy egyszerűen

csak hallgatózom. Megfigyelted-e már,

ahogy öregszel, egyre inkább nem érzel semmit,

esetleg csak a múltad jut eszedbe, de jelened nincs,

hogy’ ünnepeled az ilyet, mikor mégis meglep valami

hangulat, mennyire el tudod különíteni ritkasága miatt,

mintha sivatagban osztanád be a vizet,

órákat kivégzésed előtt:

az ég szeletét felhőkre cellád ablakából,

ahogy változnak, úgy érzed,

csakis téged vigasztal,

szórakoztat az Isten.

(részlet a "Levelek Joszif Brodszkijnak" c. ciklusból)

Tanítások

Az első szobában

szendvics és sprészag van,

élre vasalt nadrág, izzadt tenyér,

osztályterem

a második szobában rózsa, amiről

letépkedtem a töviseket és tél

a harmadik szobában séták, padok,

hiábavaló tenger beszélgetés

a negyedik szobában

párosodásszag és zuhanyzások

az ötödik szobában

idő van és por

a hatodik szobában hőség,

valaki halála és gyűlölet

a hetedik szobában

mindig ő van

van ami forróbb a tűznél

mondta a vígjátékíró

ha gazdag akarsz lenni

csak mérsékeld kapzsiságodat

mondta a filozófus

az igazán gazdag házban a

rejtett kincs több, mint amit

mutogatnak, mondta a költő

a háború a győztesnek minden

jogot megad, mondta a katona,

engedj szabad rablást

és kutyái szétszaladnak.

az élet csak röptem zokogó

zaja, mondaná a bogár

Beszélgetés a kurvával

Petri Györgynek

A Király utcán ballagtam lefelé

az Akácfa utcában lakom,

nem tántorogtam, pedig elég részeg voltam hozzá,

sodródtam, mint saras folyóban farönk, uszadék,

el a Rumbach Sebestyén sarok mellett,

(tavaly itt dolgoztam építkezésen

ajtókat hurcolásztam másfél hónapig)

a kurva valahol később szólított le,

„hello, nem tudnál nekem segíteni”,

egész vonzó volt, harmincas, kékes szemű

nálam egy fejjel alacsonyabb, szívarcú,

vékony, épp a zsánerem, nem olyan, mint

eddig a kurvák, éltes cigány nénik hasonló

kóválygásaimban, „fiatalember, adjon egy cigit”,

aztán „gyere basszunk”, mikor közelebb hajoltak,

én meg nevetve és illedelmesen „inkább nem”,

„miben segítsek”, kérdeztem ettől, „amiben akarsz”,

mondta ő, „amiben akarok”, kérdeztem én,

„gyere velem” és már mentünk is, sáros folyón

sodródtam valami mellékutcában sokat

most kiderül milyen egy ilyen, eléggé mindegy

most ahhoz, „hova megyünk”, aggódni kezdtem,

„mindjárt”, mondta, „ne félj”, elértünk a házhoz, kódot ütött be,

nem csengetett, ez megnyugtatott, bementünk,

földszinti lakás, egész rendezett, fele matt sötét,

az egyik szobában lámpa és valami pornócsatorna

nagyképernyős tévén, leült az ágyra, „gyere, na gyere”,

levette a csizmáját, a szoknyát csak megoldotta magán,

ez volt a legfurcsább, nagyjából három hónapja nem

láttam ilyet akkor már, és egyszer csak, két percen belül

az utcáról egy egész szép, kitárt elé kerülni, legenda hogy

a kurvák nem csókolóztak, mi egymásnak estünk,

ennyire éhes voltam tehát, az első percekben smároltunk

és én ugyanúgy nyaltam a nyakát és forgattam a fejét

mint mikor szerelmes vagyok, nagyon kedves volt

ez a kurva, én is, meg fanyar és anyás, gondolom,

mondta „finom a bőröd”, aztán, hogy „jó az illatod”,

erre elröhögtem magam, „cefreszagom van”,

„van óvszered”, kérdeztem, „nem kell”, mondta, kétezer nyolc

van, költő és kurva még mindig összeillik,

előtte letettem a szemüvegem, az órám, az ingem

(mást nem nagyon), mondtam, egészen hülyén, de ő megörült,

„beleírlak a huszonegyedik század egyik legszebb versébe”

egyrészt meg kell írnom, másrészt bele őt,

levettem a cipőm, végig részben az AIDS járt a fejemben,

és az, hogy igen, ez most egészen pontos, ahogy

a pakliban van: épp most öl meg és én magam,

de főleg hogy nem, nem érdekel, hát tényleg ezt érzem,

nehezen de beléhatolok, bár mondta, ha gondolom,

lehet így vagy úgy is, ajánlott alternatívákat,

„tudod én a családomért csinálom”, mondta, de azt is

kérdezte, „miért, mit gondolsz, én nem élvezem”,

„három másodperc sem lesz”, mondtam, utána szemben

térdelve cirógattuk egymást, hozott egy törölközőt, íme

a kendő, töröld meg magad, kedvesen rám adta

az órám, a szemüvegem, felöltöztem,

még mielőtt az ágyra rántott, kérdeztem „mennyi

lesz ez”, mondta, majd amennyit gondolok, végül

bénáztam a pénzzel, utálom a boltban is és mindenütt,

a tárcából ki-be gyűrögetni, kétezret hagytam ott, többet

szántam, több is volt éppen nálam de így jött ki, mert

erre is megpuszilt, megköszönte, éhező költő, fakultam,

kidobott a lakásból, kóvályogtam haza,

folytattam a megszakított gyaloglást,

másnap reggel eszembe jutott az AIDS megint,

még kényelmetlenebbé teszi majd itt a dolgokat,

ha nem legenda, és kivételesen másik felével zuhan

le az érme, „hogy hívnak” kérdeztem, térdeltünk, búgott

egy keresztnevet, most már nem leszek olyan, aki sose fizetett

a szerelemért. És most már, ahogy például anyám is

benne van minden nőmben, bennük lesz

ez a kurva is.

öreg barátunk

"Mikor már csak két hónap volt vissza Norvégiáig, pánikoltam, ugyan mit fogok kezdeni az idővel, hiszen a munka nem köt le, Anni meg csak zűrzavar, amivel jobb, ha nem törődök. Kitaláltam, hogy megcsinálom az első verseskötetemet. Akkoriban írtam egy hosszú darabot, ez lett a címadó: A farkasisten évei. A farkasisten egyfajta mitikus alak lett nekem, benne összegeztem minden kívülről és belülről rám törő sötétséget, a magányt, a pórusaimba ívódott keserűséget, a tönkrement szerelmeket. Magát a félelmet is, általában, mert gyerekkoromban azt képzeltem, hogy amíg alszom, egy óriási farkas jön a szobába, elmegy az alvó család ágyai mellett (a háta magasabban van a lepedők szintjénél) körbeszaglászik, persze megölhetne, de csak néz és ellenőriz minden éjjel. Illett az északi mentalitásomhoz meg küllememhez is, Fenrir, a farkasisten, aki megeszi a napot. Az Angol betegben is volt egy ilyen démonalak, kevéssé ismert ókori egyiptomi istenség, Upuaut, az utak megnyitója, aki átvezeti a meghaltak lelkét a felső világból az alsó világba. A főhős, Almássy is Upuautnak képzelte magát, mivel a szerelme olyannyira tragikus véget ért. A farkasistenbe pakoltam ezen kívül a megőrülésre vonatkozó aggodalmaimat, a belső démonjaimat, a hallgatásomat, vagy a részegségnek azt a fokát, amikor egyedül ülök, képtelenül a beszédre, mint egy darab kő, azután hazaindulok valamelyik kényszerszállásomra, gyalogolok egyedül a neki szentelt utcákon, és ez a félig vadállat, félig istenség végig a fülembe üvölt, és üvöltése a semmi.
A közöny-játékot, azt a kötelező hajlamot, hogy kilúgozom inkább a dolgokat, hogy ne sebezzenek meg, végül azt mondom mindenre, nem számít, nehogy elveszítsem, így persze azt érem el, hogy a világon semmim sincs igazán. Ennek kapcsán el is meséltem Anninak az egész dolgot.
Prága után egy hétig nem kommunikáltunk. Akkor aztán felhívott, hogy mi van velem, én meg némi hümmögés után egyszerűen letettem a telefont. Vonaton ültem, újra hívott, sírt, mondta, Krisztián se törődik vele, nem tudja elmesélni neki, én is eltűnök, csak az nem érdekel senkit, hogy vele mi van, ő mennyire egyedül érzi magát. Bocsánatot kértem, megnyugtattam, mondtam, leszállok a vonatról, találkozzunk. Mondta, nem, hagyjam, majd holnap, most menjek, érezzem jól magam.
Éppen Bandihoz tartottam, tervezgetni Norvégiát. Mikor meséltem neki a nőt, csak felmutatott az égre, éppen egy repülő szállt fölöttünk, kondenzcsíkot húzott maga után, „László, pár hét, és itt sem vagyunk.”. Megnyugtatott.
Másnap Annival elmentünk a parkba, kávéztunk. Próbáltam elmesélni neki a magam démonjait, a közönycsinálást, meg mindent, szó szerint is említést téve a farkasistenről. Vinnyogva röhögött. „Farkasisten, micsoda baromság, miért nem inkább nyusziisten?” Aranyos volt, kibékültünk."

/Nézd, havasak a fák, tél van - részlet/

(Alice in chains: shame in you)

Layne Staley, az Alice in chains énekese, a legendás MTV unplugged koncerten, amikor már nem nézett ki valami jól (a grunge arkangyala ugyanis, természetesen, heroinista volt, 2002. ápr. 5-én meghalt túladagolásban)

Laci egyik régi verse (és mániája)

Thalassza

Kortyok a cigaretta személyes
füstjéből, a bor más lélegzése.
Pulóvered mint egy babán,
dacos színű kék szemeid.
Velem, most. A szabad, pontos semmi.
Kinyúlok, megragadlak, azt mondom,
ami ostobaság, hogy látod, néha
meg tudom fogni saját
életemet a kezemmel.
Részegen lefoszlik rólunk
az etika, mint sebekről a rossz
kötés, nincsenek körülményeink.
Tanulmányozol. Hozzám beszélsz.
Néhány szavad elteszem,
szükséges, személyes tárgyakat
zsebbe asztalról, aztán
indulunk. Egyensúlyozok tovább,
hátamon félresikerült sorsdarabbal, veled,
hangya nála nagyobb bábbal, saját magával,
viszem, fogalmam sincs, miért és hova.

(Thalassza - görög 'tenger')

„Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul. Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek, de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb halászok közt akad néhány, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemű szóval illeti. Ezek a fiatalok úsztatóbóját kötnek a fonalukra, úgy halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak, amikor jól lehetett keresni a cápamájjal. Úgy beszélnek a tengerről, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete. A hold változásai is úgy hatnak rá, mint az asszonyokra - gondolta."

/E. Hemingway: Az öreg halász és a tenger - Ottlik Géza fordítása/

Van Gogh itt bizonyítja, hogy Platónnak talán nem volt igaza, mikor a művészetet hazug marhaságnak tartotta, kettős mimikrinek, utánzásnak, mert már a valóság is csak másolat, azt minek még silányabban vagy akár ugyanúgy is másolni. De ez a kép valahogy maga a tenger (mint ahogy például Pilinszkynek ez a verse is), és a tenger meg egyáltalán nem valóságos, olyan mint a tűz, aminek lobogására, mint Borges írja, „emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül”, hát a tengerre sem, a tündöklő pusztaságra, „amely ismeretlen dolgok titkos jegye / s a vikingek sírfelirata,”. Meg persze nő.