tűz bejegyzései

Brodszkij 2

Voltaképp azért került Brodszkij éppen most a blogra, mert mesélni szerettem volna a tűzrakós-tűzbámulós élményeimről, és eszembe jutott, hogy van Joszifnak egy ilyen verse, ahol nagyon direkt, érdekes és helyenként igen betaláló metaforaláncolat van a tűzről.

Annyit elmondanék, hogy fontos nekem a tűz, rájöttem, hogy ugyan a tengerhez nem mehetek le akármikor, de jóval olcsóbban ugyanazt a végtelen-küszöbös élményt megkaphatom tábortűznél. Feltöltődés, napokig rendben van a lelkem, ha tüzet bámultam, boldog, és a tűzrakás, mint fogalom, bennem olyan állandó menedék, ha rágondolok, mint mondjuk a „bor” vagy „szerelem” stb, vannak ilyen dolgok, a világ önmagától képtelenül gyönyörű, nem is kell csinálni semmit.

Azt a szakaszát szeretem a legjobban, amikor a parázs olyan, mint az olvadt arany, és fölötte a hasábfák pedig mint a fekete kövek, mintha kövek égnének, arany pocsolyában úsznának.

Joszif Brodszkij

Téli alkony. A láng

fahasábot ölelget -

szél kócolja haját

asszonyfej-sziluettnek.

Hogy hullámzik e haj,

vakitóan-aranyló!

De amit betakar,

nem látod az arcot.

Robogó viharába

a fésü se téphet:

szeme villog, a lángja

ha rád lel, eléget.

E tüzet lesem egyre.

Száz nyelve beszél is,

szól lobbanva „Te engem”,

szól lankadva „ne érints!”

El is önt a meleg.

Csontom ropog, és ez

hangzik „még közelebb!”,

majd „ne, eressz, elég lesz!”

Lobogj csak előttem,

mint bandita, tépett

gúnyáju, a döbbent

éjben, tüze még egy

telemnek! E göndör

hajfürtöt öröktől

ismerem. És mi téged -

a sütővas is éget!

Ugyanaz vagy, akárcsak

valaha. Teneked nem

kell álca-hasábfa,

lecsupálva, mezítlen.

Egyedül te vagy az,

aki elnyeri végre:

mérheted önmagadat

a sorshoz - elégve!

Mélyes mélybe futó,

aki ég fele szökken,

tarkálló, ragyogó,

hát itt vagy előttem!

Rejted az arcodat, ám

a lényed elárul,

senki se tudna talán

a hűlt hamujából

így feltörni, magát

elemésztve, kifúlva.

Meghalnál, de a vágy

feltámasztana újra.

Vétkezz, szórjad a lángot

a világra, magadra!

Táncolj, mint a menádok,

ajkadat beharapva!

Vézna vállaidat

sírás rázza, süvöltözz!

Ő, ki az ég ura, hadd

nyeldesse a füstöd!

Így recseg, omlik alá

a selyem, ha kibomlott.

Fellobban hol a száj,

hol az arc, hol a homlok.

Így hagyják el a sebzett

hal testét is az ikrák,

így pattognak, a mennyet

csillagozva a szikrák.

Ugyanaz vagy, akár

rég. Ha kifogysz, mi marad?

Sors-hamu, lét-üszök, árny,

kihülő parazsak,

tél, fagy reggeli fénye,

seprű tánca a hóban.

És feldúlva, kiégve

elmém romjai holtan.

(ford. Baka István)