versek bejegyzései

pár napos terv

Megpróbálok összerakni egy előadóestet főleg a történetmesélős verseimből. Ennek a címe lesz majd inkább A bolondok városa. Meg a verseskötetem címét is megváltoztatom erre a Bolondok városa dologra, jobban hangzik mint a Leviatán, mármint az elég művészkedős és semmitmondó. Azt hiszem talán ez lesz az előadóest nyitó verse (vagy valami más).

Nem különbözik ez a pillanat a többitől

„Má  nistáná: Miben különbözik ez az éjszaka a többitől?”

Talmud

A négyes-hatos villamossal
jössz, talán a Moszkvától
(nem tudom, hol laksz).
Vagy felszállsz a kilences buszra
az Astoriánál, az majdnem
a ház előtt tesz le.
Messziről jössz, át kell 
kelned a kedvemért 
egy vagy több aluljárón is.

Mindig a Ferenciek terén 
találkoztunk, talán mégis 
onnan indulsz, csak két
metrómegálló a Ferenc körút
(ezeket régen mindig összekevertem). 
A Corvinhoz közelebbi 
lépcsőn jössz fel az utcára, 
onnan gyalogolsz, nem sok, 
öt perc séta.

A rövid utazás közben
végig rám gondolsz.
Még talán valami

apróságra, amit venned kell 

(adnod, leadnod, felvenned).
Bérleted van, vagy bliccelsz
a kedvemért, hogy gyorsabban 
ideérj, mindegy, lényeg, hogy jössz.

Megállsz a ház előtt.
Ez lesz az, Baross utca 70-72.
Megkeresed a főbérlőm nevét,
felcsengetsz. Várod a hangomat.
Torzan recseg a készülék: 

„gyere”, többet nem mondok, 
tudom, hogy te vagy.

Most ülök és várlak.
Közeledsz, halál.
Közeledsz, Isten.
És Te. Rólad biztosan tudom, 
nem fogsz eljönni hozzám soha.

Sztárok

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
- consolatio mystica -

Tudod hogy érted történnek mindenek -- mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki -- ég se zeng -- föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; -- s korok történetét
szerezte meséskönyvedül -- s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: -- úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Ady Endre: A vár fehér asszonya

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd.
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

A képzelőerő ára a félelem

"Aki szörnyekkel viaskodik, vigyázzon, nehogy maga is szörnyeteggé váljék. És ha hosszan tekintesz az örvénybe, az örvény visszanéz rád."

/Nietzsche/

Túl sok Nietzshcéből, túl sok a kikeresett zuhanásokból, fatalizmusból, szörnyetegcsinálásból, a szellemi vagy mittudomén milyen bátorságomból. Ami lehet félig rajongás Baudelaire, Pilinszky, Hamlet, mindenki iránt, aki bele akart dögleni az irodalomba. Ami lehet akarat, akár kisebb ellenállás felé haladás, közhelyek felé tendálás, hogy eredeti legyek. Valahogy ezt a metódust érzem vagy éreztem mindig olyasminek, ami eredetiséget ad, nem megcsinált irodalmat, hanem olyan verseket, írásokat, szövegeket, akár jó dumákat egy-egy kocsmaasztalnál - amiknek egyszerűen meg kell fizetni az árát, nem lehet büntetlenül. Beleszerettem a saját szörnyeimbe. Ha valaki elolvassa a kötetemet (ha egyszer véletlenül kijön), láthatja, hogy magamból egy kóbor kutyát vagy farkast faragtam, és évekig csiszolt szövegekbe zártam, mint valami vegyi folyadékban áznak ezekben és vicsorognak, vagy nagyon élethűen néznek. Ugyanez a prózámban, a Bolondok városa, ami valójában az én kísértet és kékszakállú herceg kastélyom. Szerencsére nem vagyok akkora tehetség, hogy megőrüljek, mint valami mágikus realista novellában. Most undorodok a saját nárcizmusomtól (nácizmus, haha), igyekszem valahogy rendbe tenni ezt a dolgot, legalább felhívni rá a magam figyelmét. Mániám volt az erő, hogy erős legyek, hideg, hogy vigyázzak magamra, megálljam a helyem, bizonyítsak, ilyen-olyan dolgok miatt ez nagyon hangsúlyos volt, túlságosan. A vereségeimből fényes katonatemetőket csináltam, tulajdonképpen például a saját arcomat, ahol a nevető és a keserű ráncok összeolvadnak, beborítják, „ezer rovátka rajza”, mindig negyvenéves akartam lenni, legalábbis minél öregebb, kamaszkorom csúfan telt, ahogy azóta az évek meg összesűrűsödtek, úgy jöttem ki ebből, változtam meg. Azt hittem a szörnyeim majd vonzóvá tesznek. A szörnyeim és a poklaim, amik vagyok, ijesztő, komoly, szórakoztató, erős. Micsoda baromság. Mára a normális élet lett az egzotikum, amire vágyakozok, a normális élet az, amit fogcsikorgatva és erőltetett fegyelemmel tudok elérni, inkább célba venni egyelőre. Otthonom lett a szürreális hülyéskedés, a mélypont keresése, a gyaloglások. És a verseim is, utólag egyre inkább beigazolódnak - és mivel hiányverseket meg szörnyteremtő verseket lehet írni véleményem szerint kizárólag, hát azok igazolódnak be sorról sorra, durvábbnál durvább sorról durvábbnál durvább sorra.  Párhuzamokat keresve a problémára, nem magamra, József Attila Kései sirató, Gyermekké tettél, satöbbi, mind szörnyeteg és kárhozatteremtő versek, ő saját magát teremtette meg bennük kárhozatra, és önmagát végül gondolom szörnynek látta, holott csak pörölni akart, vagy Isten mellé ülni, és neki mindent szépen elbeszélni, vagy Pilinszky vagy kevés ritka kivétellel (akik eleve belehelyezkedtek valami bűnös söpredék-legenda-önképbe, mint Bukowski, általában az oroszok, Petri, Baudelaire) az áltag „madárnál ártatlanabb” (ezt Borges írta Verlaine-ről) költők is így vagy úgy szörnyetegeket gyártottak le. Tulajdonképpen Walt Whitmannak kéne lenni egyedül. Vagy hasonló panteistának, de itt megint jön a könnyebb ellenállás felé haladás, minthogy az ember elég béna, és nem születik Whitmannak, megteremteni totális kudarc, megpróbálni, szinte eleve fél-dilettantizmusra ítélt kísérlet lenne, ezeregy közepes költő rá a bizonyíték. Csak saját magunknak születünk, az meg tehát ilyen, és marad az elvileg őszinteségnek is nevezhető metódus a zuhanásos húdedurva, ami vagy szörny-fröccsöntés műanyagból, vagy ha meg működik, akkor ott marad kérem a szörny, és akkor nyáladzva merengjünk azon, hova lett vagy hol lehet a normális élet (ami persze korántsem az, ennyit tudunk, nade mégis, valahogy békés, értelmes, egyszerűen, az élet, amiben nem megőrülünk, hanem csak élünk, esetleg még tudunk másokat is szeretni és elfogadni, bánni azzal, hogy mások meg minket szeretnek, olyan élet amiben biztonság van, megmondva a frankót, nem pedig nem-biztonság, azaz félelem, magunk helyett a szörnyeink, az egónk, valami hülye papírból kivágott bolond, akit belül, mi, az igazi teremtett dolog csak hüledezve és szomorúan figyelünk). És akkor ehhez képest vacilláljon az ember azon, hogy folytassa-e ezzel a finom kockázati együtthatóval a saját úgynevezett „hangját”.

Hírek, kötet, mottók

2007. május körül kezdtem írni a kötetemet. Nem tudtam mit kezdeni az időmmel, két hónapom volt, amíg Norvégiába nem megyek örökre (öt nap lett belőle, majd elmesélem), kínlódtam, hogy lefoglaljam magam, akkor már volt egy raklapnyi versem, hát nekiálltam összerakni könyvet.

Az első cím az „A farkasisten évei” volt, tekintve, az azonos hosszú vers miatt, gondoltam eköré szervezem. Első ciklusok a szerelmes versekből, aztán meg szomorú Laci kalandjai, továbbra, végig.

Telt-múlt az idő. Nagyjából minden eltűnt, ami körülvett az első verzió megírásakor. Az anyag maradt, de rengeteget változott, 70-80%ban kicserélődött.

Kezdve a címnél, amire a bátyám például azt mondta, hogy baromság, olyan mint valami horrorfilm címe, ilyen verseskötetet ki olvasna el. Hát ez igaz. Lett az „Az örvény közepén csend van” tavaly nyáron, mert akkor írtam azt a verset, meg úgy éreztem, na, ez a lényeg. A mostani cím „Leviatán”, mert nyár végétől nagyjából a mai napokig írtam egy „Leviatán” című verset, levelet Joszif Brodszkijnak, ebből lett a kötet utolsó ciklusa, a cím egyszerűen „Levelek Joszif Brodszkijnak” viszont a kötet meg „Leviatán”, mert egy beláthatatlan ilyen lebegő szörnynek látom részint, ami persze lehet egy kékbálna is, akit mindenki félreért, mindegy, lényeg hogy valami óriási test ami szétterül az űrben vagy a tengerben, néha meg-megmozdul, így látom az eddigi, mittomén, a lírámnak ezt a tömbjét, meg amúgy is vonzódok a szörnyekhez.

Úgy néz ki most, hogy ötvennyolc oldal, több mint két év munka, mondjuk az eddig megírt használható verseim fele, büszke vagyok hogy tudtam húzni, selejtezni szigorúan, persze volt rá időm. Idén már szeretném kiadatni, huszonnyolc évesen jó lenne felkerülni a térképre, amin sokan tizenéves koruk óta fent vannak. Sikerült összehozni egy elfogadható publikálási listát, Hermann Peti festőművész barátom besegít grafikával, tehát részemről nagyon bizakodó vagyok.
A blog fülébe, vagy mi ez, a "Raszkolnyikov" című versem végét írtam be mottónak, de gondoltam kiszedek a kötetből ízelítőnek egykét részletet még, amit a blog mottójául tehettem volna. („fogadják szeretettel – főleg a lányok” Laár)

”Biztos van egy-két olyan dolog,
amiről másoknak én jutok eszébe.
Pont én, csakis én.

Ritkás hajam van, világosszőke,
amikor tiszta, mintha egy darab

nap került volna a fejemre.
A szemem nem kék, mint szeretném,
zöldes akár egy gyerekkorból

maradt tó, amiben már tilos a fürdés,

annyi szennyező anyagot engedett
bele a mögötte felépült
gyár, az agyam.”

”Elszámolás. A szőnyeg egykor
tiszta volt. „Bejártál cipővel, mi?”
Itt meg üres befőttesüvegek
sorban, nézd, anya, bennük
penész lett, figyel a semmi.
Koszból lettünk, kosszá leszünk,
káoszból káosszá.
Rend keretei, boldogság olcsó,
giccses rámái testünk, agyunk,
nem hagynak teret a képnek,
amit csak szolgálniuk szabadna,
amiről hinnénk, annak születtünk.”

„A jó koncerttermek úgy

épülnek, falaikon nem verődik

vissza egyetlen hang se,

semmi sem zavar, a színpadi

zene végre magára marad.

Itt belül viszont összevissza

köröz, akár kevés szólamból is

véget nem érő kánon,

minden évvel, történettel

újabb hang lép be hívatlanul.

Hibásan építették

körénk a szívünket”